A derogációról másként

Aligha túlzás arra számítani, hogy a fél év bővítési sztoriját a tárgyalásokon korábban átadott átmeneti mentességi kérelmek (hibás, de megszokott nevükön: derogációk) visszavonása körüli találgatások sora jelenti majd. Vajon hány derogációt is vonunk vissza? Vajon eleget, s jókor? De főként és mindenekelőtt: mikről is mondunk hát le, és miért?!... Akad kérdés bőven, amelyekről e hasábokon már esett szó.
Mindennek firtatását a különböző szereplők gyakran szögesen ellentétes lelkiállapotban élhetik meg. Nem kell túl sok empátia annak belátására, hogy a tárgyalásokban közvetlenül érintett diplomaták legalábbis némi idegességgel reagálhatnak, valahányszor úgy érzik, hogy a nyilvánosság előtt zajló polémia különböző érzékeny tárgyalási kártyákat mintegy "kibeszél a kezéből". Amire azonnal kéznél van a médiaválasz is: egy-egy derogációs kérés sorsa alkalmasint emberek ezreit érintheti, netán forintszázmilliókban megtestesülő érdekek foroghatnak kockán. Úgy ildomos hát, ha mindez nem az érintettek háta mögött dől el, és ennyiből az "őrkutya" szerepét jól játszó sajtónak joga is, felelőssége is, hogy rajta tartsa a szemét a tárgyalókon! (Az érintett illetékeseknek persze erre is van ellenérvük: például az, hogy a parlamenti meghallgatások éppen az effajta demokratikus kontrollt is szolgálják. Amire a sajtó... De hagyjuk. Ez a pingpong még hosszasan folytatható.)
Annyi bizonyos -- a vázolt konfliktushelyzet ténye a legékesebb bizonyíték --, hogy ez most már valóban a tárgyalások magvához közelítő szakasz -- és téma. Még nem a legbelseje, de lényeges fokokkal beljebb lévő, és főként: a korábbiaknál sokkal érzékenyebb zóna. Amivel szembesülve tanulási folyamat is -- tárgyalónak, közvéleménynek és közvélemény-formálónak egyaránt -- mindennek a kezelése. Érthető, ha mindenki keresi a helyét közben.
Addig is célszerű talán látni, hogy ennek az egész derogációs játéknak sok tekintetben saját logikája, ha úgy tetszik, bizonyos fokú öntörvénye is van. Miként általában a tárgyalásoknak is. Minden mentességi kérelem alapvetően két célt szolgálhat: egyfelől ideiglenes védelmet igyekszik biztosítani valaminek vagy valakiknek, mert ez nemzetgazdasági vagy társadalmi szempontból kívánatosnak tűnt. Másfelől minden kérés egy-egy pluszkártya is a játszmában, amivel vagy amiért nem kizárható módon ellenértéket -- például ejtésével ellenengedményre való készséget -- is lehet nyerni. Amíg a derogációs kérés él, addig egy jó tárgyaló minden érvet igyekszik bedobni mellette, elmenve a nemzeti érdekek súlyos veszélyeztetettségének a felvillantásáig is, ha a kívánt mentesség elmaradna. És ez többnyire legalábbis megfontolást késztető szempontként hat a másik oldalon mindaddig, amíg biztosak lehetnek abban, hogy az igénylő komolyan gondolja, amit mond.
Ennyiből aztán persze az sem mindegy, hogy mikor és miként von vissza derogációs igényt az ember. A legutóbbi bővítéskor felvett egyik EU-ország diplomatája mesélte, hogy ők voltaképpen már tárgyalni is úgy ültek le, hogy kezdettől fogva mérlegelték egyes beadott derogációs igények visszavonásának a lehetőségét is. Akadt nem egy olyan téma, aminél tudták, hogy igazából az igény nem is annyira húsba vágó, mint ahogy feltüntették, vagy legalábbis elég hamar láthatóvá vált, hogy úgysem sikerül majd rákényszeríteni az EU-ra. Ilyenkor legalább annyira fontos a derogáció-visszavonás időzítése, mint a megelőző érvelés a kérés megalapozottsága mellett. Ha már ugyanis a közvetlenül igényelt kedvezményt nem lehet elnyerni vele, legalább "kártyaszerepében" még némi hasznot lehet esetleg húzni belőle. Ám ezt sem túl korán, sem túl későn nem célszerű megjátszani. És persze végképp nincs igazi játszmaértéke az olyan visszavonásnak, amiről a másik oldal már jó előre értesült, úgyhogy mire az érintett delegáció bejelentené, már régen lezárt ügyként tekintenek az egészre.
A mi csatlakozási tárgyalásunk most fordult abba a szakaszba, ahol és amikor ez a fajta dilemma aktuálissá vált. Nem most utoljára, de először igazán. Végül is most látható először egy viszonylag világos tárgyalási menetrend, amiben ráadásul a hátralévő fejezetek száma legalábbis behatárolt, egyre inkább áttekinthető. Alkalmas terep a majdani keresztbe alkudozásokra való felkészülésre, a potenciális adok-kapok viszonyok számbavételére. Most már lehet, és talán sok esetben -- és többféle megfontolásból -- kell is egyet s mást visszavonni. Nem azért, mert elfogyott a szufla, hanem mert leginkább most jött el az ideje.
Ugyanúgy célszerűnek tűnik tehát az effajta lépésekre lélekben felkészülni, miként arra is, hogy a folyamatot inkább a "titkolódzás", mint nyilvánosságbarát hozzáállás jellemzi majd. Amin lehet csodálkozni, de némi empátiával talán ez is érthetőbbé válik: végül is nehéz jól játszani úgy, hogy az ember előre bejelenti, milyen lapot fog dobni. Ha úgy tetszik, ezen a ponton a tárgyalók mögött amúgy joggal kíváncsiskodók beleérzése -- netán a szükségesnek érzett ellenőrzés más eszközökkel való gyakorlása, ennek megszokása -- ugyanúgy fontos segítség lehet a tárgyalások sikerre viteléhez, mint a megalapozott érv a derogáció mellett. Akár visszavonjuk, akár nem. (Brüsszel, 2001. február 14.)