Marad a kamat

A piac előbb-utóbb csak megérti, hogy az Európai Központi Bank (ECB) nem a Federal Reserve. Az ECB egyszerűen csak ragaszkodik monetáris politikájához, és nem hagyja magát eltántorítani eredeti elképzeléseitől, amelyek alapján pedig nem szabad kamatot csökkentenie. Így nem is teszi.
Ez ugyan még nem feltétlenül jelenti azt, hogy helyesen cselekszik. De legalább következetes, ami egy jegybank esetében kívánatos tulajdonság.
Mindez természetesen nehezen emészthető a növekedés lassulását saját bőrén érző vállalati vezető, a növekedéspárti politikai vezetés vagy a részvényárfolyamokban érdekelt piaci szereplők számára.
Az ECB monetáris céljai publikusak: elsődleges célja az árak stabilitásának megőrzése, más szóval az infláció kordában tartása. Jelen esetben ezt úgy igyekszik megvalósítani, hogy nem csinál semmit, ami sokaknak szúrja a szemét. Az is igaz, hogy a növekedést alárendeli az inflációs célnak, de a jelenleig monetáris politikai rendszerben nem is tehet mást.
Ezzel szemben a Fednek nincs ilyen deklarált monetáris politikai célja. Vágja is a kamatokat huszárosan, amit helyenként már a Wall Street sem ért. Ennek eredményeképp újabban ismét nyugodtabban vásárolnak részvényeket az amerikai befektetők, a Fedre ugyanis -- úgy hiszik -- lehet számítani.
Az ECB és Fed összehasonlítás szinte magától adódik, a két gazdaság helyzete azonban csak távolról hasonló. Hasonló a növekedés lassulása tekintetében, de például inflációs szempontból már korántsem. A Fed a még mindig alacsony infláció és munkanélküliség mellett nagyobb veszély nélkül csökkenthetett kamatot és járhat a piac kedvében, míg az ECB tényleges inflációs veszélyekkel néz szembe.
Annak idején 2 százalékban határozta meg a legmagasabb, általa tolerálható inflációs szintet a közös jegybank. Ehhez foggal-körömmel ragaszkodik is, bár mostanában ez inkább álom, semmint valóság. Csakúgy, mint a beígért konvergencia, ami nem éppen zökkenőmentes.
Érdemes megvizsgálni, hogy az 1999 elején startoló EMU hány taggal indulhatna most. A maastrichti kritériumok közül az inflációs feltételt jó néhány ország nem lenne képes teljesíteni. Márciusban Franciaországban 1,3 százalékkal emelkedtek éves szinten a fogyasztói árak, az uniós átlag 2,3 volt, míg Írország 5,4 százalékkal vezette a mezőnyt. Nem véletlen, hogy sem a hollandok (4,6 százalék), sem a portugálok (5,1 százalék) vagy az írek nem reklamáltak kamatcsökkentést. Inflációs tekintetben tehát nemhogy közeledtek egymáshoz a tagországok, hanem inkább nőttek a különbségek.
A kamatvágáspártiak erre azt hozzák fel érvnek, hogy az elkövetkező hónapok folyamán -- ennek látható jelei is vannak -- mérséklődni fog az infláció. Ezért az ECB igazán törődhetne egy kicsit a növekedéssel is. Ha igazuk is van, a központi bank jelen helyzetben nem engedhet a piaci és a politikai nyomásnak. Amennyiben ezt tenné, nem sok maradna a már amúgy is erősen megtépázott presztízséből.
Ebben a tekintetben egyébként tegnap szerencsésen alakultak a körülmények az ECB számára, az áprilisi német inflációs adat Duisenberg kezére játszott. Egy bizonyítékkal több állt rendelkezésére, amivel a kamatvágás elmaradását indokolhatta.
Az EMU-ban így furcsa mód egyelőre a kicsik érdeke érvényesül, míg a nagyok hiába lobbiznak. Az az idő pedig még láthatóan messze van, amikor a tagországok érdekei egybeesnek majd.
Hiába, az EMU nem optimális valutaövezet.

Lukács Ádám-->