Pudingpróba a Balkánon

Sokak szerint veszélyes diplomáciai manőverbe fogott az Európai Unió, amikor hétfőn aláírta Macedóniával a stabilizációs és társulási megállapodást. A lépés melletti érvek világosak: erősíteni az egyedül tárgyalóképesnek (és késznek) tűnő jelenlegi kormány helyzetét egy olyan országban, amelyben bármikor belobbanhatnak az indulatok. Az ódzkodók pontosan ugyanettől tartanak: bármikor belobbanhatnak, s az EU addigra már kiadta a kezéből az egyetlen mozgósítható kártyáját. Ráadásul úgy, hogy társ felelősséget is vállalt a történtekben, mivel olyan kormányt erősített meg, amely sok szempontból maga is adósa a helyzetnek.
Pedig a megállapodás nagy dolgokat lenne hivatott kifejezni. Ez az első eredménye annak a paradigmaváltásnak, ami az uniós gondolkodásban a boszniai válság végnapjaiban kezdett megfoganni, és a koszovói válság idején nyerte el mai formáját. Részben még ugyanazon Hans van den Broek (akkor mint EU külpolitikai biztos) vezényletével is, akinek a nevéhez a nyolc évvel korábbi megközelítés is kapcsolódott. 1991 júliusában -- az EU soros elnökségét átvevő Hollandia külügyminisztereként -- ő vezette azt a delegációt, amely a lángra kapó jugoszláviai indulatok lehűtését lett volna hivatott elérni. Dolgavégezetlen tértek vissza, Van den Broek pedig az amszterdami reptéren megtette nevezetes nyilatkozatát arról, hogy ha Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában nem kérnek az EU tanácsaiból, akkor szívük joga belátásuk szerint cselekedni, az unió nem fogja senkire erőltetni elképzeléseit. Magyarán: az EU "leveszi" róluk a kezét.
Aztán egyszer csak fegyveres konfliktusok kezdődtek európai területen, EU-tagok és potenciális tagjelöltek tőszomszédságában. S ha a pszichológiai, politikai sokk nem lett volna elég, jöttek a menekültek is, százezerszámra, milliós nagyságrendű kiadásokat és növekvő társadalmi feszültséget produkálva immár a kapukon belül. Cselekedni kellett, de ez most már nem ment könnyen. A maastrichti szerződésben először intézményesített közös "külpolitikai pillér" láthatóan nehezen akart felállni: mást mondtak a britek, franciák, más cselekedtek a németek. Az amerikai légierőre és a Holbrooke-féle diplomáciai gőzhenger beindulására volt szükség a pillanatnyi daytoni pihenőhöz. De mire fel lehetett volna sóhajtani, jött a még nagyobb válság Koszovóban, s hozzá immár a milliárdos nagyságrendű számla, akár a katonai műveletek, akár a humanitárius tételek, akár az újjáépítési konferenciák kiadásait tekintjük. Végkép bebizonyítva: az EU nem engedheti meg magának, hogy ne legyen megelőző külpolitikája. A Balkánon is.
A mindebből két éve kinőtt bizottsági javaslat mindent egy lapra tett fel: pénzben, segélyben, kereskedelmi könnyítésekben, egyre szorosabbá váló politikai párbeszédben, és végül a majdani EU-tagság perspektívájában a mézesmadzagok oly gazdag választékát húzták ki, hogy azok brüsszeli hitek és remények szerint fajsúlyos alternatívát jelenthetnek az eddigi ellenfeleknek. Alternatívát a tisztán nacionalista prioritásokból kiinduló törekvésekhez képest. Nyilván nem véletlen, hogy elsőnek a tárgyalásokat a térség olyan többnemzetiségű országának ajánlották fel, amelyben addig még sikerült a békés felszín alatt tartani az esetleges széthúzó etnikai indulatokat. (Más kérdés, hogy aztán a horvátországi átalakulás Zágráb számára is megnyitotta ugyanezt a folyamatot, mi több, a belgrádi változás jelentős lépésekkel közelebb hozta hasonló fejlemények leendő bekövetkezését Jugoszláviával is, látszólag egyre többet hamar visszatérítve a megelőző diplomácia addigi befektetéseiből.)
Mindezekhez képest volt sokkoló a macedóniai etnikai zavargások kirobbanása. Fényes igazolását adva azok véleményének, akik szerint a térség igazi konszolidálásához előbb két feltételnek kell teljesülnie: vonzó alternatíva felkínálásával le kell szerelni, demokratikus intézményi keretek közé kell szelídíteni egyaránt a "Nagy-Szerbiát" és a "Nagy-Albániát" célzó indulatokat. A belgrádi hatalomváltással sokak reményei szerint legalábbis megnyílt az esély az előbbinél. Az albánokkal azonban nehezebb a helyzet. Részint, mert az anyaországban is még felettébb ingatag lábakon állók bármilyen tartósabb érdemi átalakulás feltételei. Részint, mert a Balkánon szétszórt albán csoportosulások háttere oly sokféle -- elszigetelt hőzöngőktől a maffiát kiszolgáló sejteken át a meggyőződéses "nemzetmentőkig" --, hogy lehetetlen egyszeri ráhatással megragadni őket. Főként, amíg állandó gyúanyagként perzsel a háttérben Koszovó státusának rendezetlensége. Márpedig éppen a diaszpóra miatt minden újabb lobbanás magában hordja az általános lángba borulás veszélyét. Elsősorban Macedóniában meg persze Koszovóban, ám stratégák szerint mindez bármikor magával ragadhat görög vagy éppen bolgár indulatokat is. És -- figyelmeztetnek egyesek -- ugyanez aztán észak felé is visszakúszhat: az ismét mozgolódó boszniai horvát nacionalisták esete rá az intő jel.
Diplomaták szerint Szkopje felelőssége mindenekelőtt abban áll, hogy belső etnikai nyitásokkal nem ment elébe a fejleményeknek, nem igyekezte időben maga oldalára állítani "saját" albánjait. Elmaradása nem csupán a helyi indulatok szítását tette lehetővé, de ráadásul káros üzenete lehet a folytatásnak is: ha ugyanis a macedón vezetés most ad meg eddig elvitatott kisebbségi jogokat, ezzel erősíti a térség más országaiban lévő kisebbségek meggyőződését, hogy mégiscsak érdemes fegyverhez nyúlni.
Mindezekben rejlik a hétfői ünnepélyes aláírás diplomáciai kockázata is. Lehetett választani, melyik forgatókönyv rejt nagyobb veszélyt magában: az aláírás halasztásával a jelen macedón kormány helyzetének gyengítése, vagy a megállapodással egy nem teljesen adekvát nemzetiségi politika látszólagos szentesítése. Brüsszelben továbbra is hisznek az általános megelőző külpolitika, a lépésről lépésre történő demokratizálás egyedül áldásos mivoltában. A szükségétvágy gerjesztéséhez az első puding immár az asztalon van: olyan lett, amilyen. Jöhet a kóstoló.
A szerző a Világgazdaság brüsszeli tudósítója