A héják és a rakétapajzs-invázió

Ha nem bírálnak, akkor talán nem tettél érte eleget -- tartja Donald Rumsfeld amerikai hadügyminiszter 150 pontos szabályzatában, amelyet arra dolgozott ki, miként kell Washingtonban a felszínen maradni. A Pentagon vezetője nem tehet magának szemrehányást. Még csak alig négy hónapja van hivatalban, de máris kivívta magának "az első számú héja" titulusát és a hozzá járó támadások özönét. Ő a fő szorgalmazója annak is, hogy George W. Bush elnök május 1-jén meghirdetett új védelmi elképzelései (amely szakítana a nukleáris elrettentés eddigi gyakorlatával) a minél teljesebb körű, földön, vízen, a levegőben és az űrben kinyíló atomernyő létrehozásához vezessenek el. Rumsfeld máris sokat tett a kialakult nemzetközi biztonsági rendszer átalakításáért, nyugtázhatja a mindenhonnan érkező kritikák és kételyek alapján.
Közel 30 éve annak az elvnek az érvényesülése biztosítja a nagyhatalmi fegyverkezés egyensúlyát, hogy az ellencsapással szemben védtelen fél nem kezdeményez támadást. Lényegében ennek rögzíti a gyakorlati követelményeit az 1972-es ABM szerződés, a nukleáris leszerelés alapegyezménye. A gyakorlati eredmény, hogy a múlt század hatvanas éveinek félelmeivel ellentétben egészen az ezredfordulóig nem bővült az atomklub, s a meglévő készleteit is fokozatosan építette le a két legnagyobb klubtag, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, illetve Oroszország. Ám az 1998-as indiai, majd pakisztáni nukleáris robbantást követően az Egyesült Államokban egyre inkább teret hódított az az alapvetően republikánus nézet, hogy pusztán szerződésekkel nem lehet megnyugtatóan megalapozni az ország biztonságát, a nukleáris támadó eszközök világméretű elterjedése feltartózhatatlan, csak idő kérdése (egy kongresszusi elemzés maximum negyedszázadot jósolt neki), mikorra fenyegeti valamely kiszámíthatatlan, ellenséges, úgynevezett "lator állam" atomrakétával az Egyesült Államokat.
Mindaz, amit május elsején George Bush megfogalmazott, ennek a lelkiállapotnak a kifejeződése, illetve következménye. Bizonyos, hogy amennyiben a demokraták maradnak hatalmon, ők is előálltak volna az eddigi leszerelési alapelveket és nukleáris egyensúlyt megbolygató elképzelésekkel, ám az is nehezen vitatható, hogy a republikánusok jobboldali szárnya sokkal radikálisabban közelít a kérdéshez. Az olyan befolyásos kongresszusi vezetőik, mint például Jesse Helms, a szenátus külügyi bizottságának elnöke, egyoldalúan szakítani akarnak az ABM szerződéssel, az amerikai nemzetbiztonságnak rendelve alá a nemzetközi egyezményeket.
Ehhez képest Bush egy visszafogottabb koncepcióval állt elő, amikor stratégiáját két részből állította össze: az adott esetben egyoldalú leszerelésből a támadórakéták terén s a rakétaernyő kiépítéséből. Ám továbbra is lebegteti, hogy meddig nyúlna ez az ernyő, s elképzeléseiről konzultálni kíván nemcsak szövetségeseivel, de Oroszországgal és Kínával is.
Az amerikai diplomaták a múlt héten szét is rajzottak a nagyvilágban, megkezdődött a "pajzsinvázió". Első körben az eredmény meglehetősen vegyes: az európai szövetségesek részéről legalábbis fenntartások, Oroszországban óvatos és ellentmondásos jelzésekkel kísért, Kínában viszont egyértelmű elutasítás fogadta a kezdeményezést.
A nagyobb NATO-szövetségesek továbbra is kifogásolják, hogy az amerikaiak kulcsfontosságú részleteket tartanak vissza arról, hogyan képzelik a rakétapajzs gyakorlati megvalósítását, ki vesz majd részt benne és ki nem, s végül is kik férnek be az ernyő alá. A középbal német kormány amiatt aggódik, hogy az amerikai tervek felbőszítik Oroszországot, ismét megosztják és destabilizálják Európát. Az alapkérdés, amire még nincs válasz, az az, hogy az új tervek a biztonság és a stabilitás magasabb szintjét teremthetik-e meg, avagy csupán mások kárára növelik Amerika védelmi képességeit. Nem világos ugyanis az sem, hogy a fennálló szerződéses rendszert kiegészítené, vagy felváltaná-e az új amerikai védelmi elképzelés.
Hiszen annyi máris kirajzolódik, hogy többről van szó, mint amit még Clinton próbált hivatali ideje vége felé elfogadtatni a külvilággal, s amit akkor az oroszok az ABM szerződésre hivatkozva utasítottak vissza: érzékelőradarok és elfogórakéták korlátozott rendszeréről. Mindez csupán az első, már éveken belül magvalósítandó eleme a Bush-stratégiának, amit Rumsfeld ambiciózus elképzelései szerint újabb pajzsmozaikok tennének teljessé. Tengeralattjárókra, illetve repülőkre telepített elfogók kifejlesztését követően távlatilag kiépülhetne Ronald Reagan álma is, az űrbe telepített védelmi rendszer. Mindez -- igaz, évtizedek alatt -- pedig azt eredményezheti, hogy az amerikai tervek túllépnek az eredeti szándékon, a korlátozott rakétavédelmen, s olyan, egyoldalú biztonságot teremtenek, amely kizárja más országok egyelőre meghatározatlan körét.
Persze a technikai megvalósíthatóság továbbra is kérdéses, hiszen már Clinton amúgy is mérsékelt lelkesedését is tovább csökkentette, hogy az elfogórakétákkal folytatott három katonai kísérletből kettő csődöt mondott. Az sem egyértelmű, hogy ha a volt demokrata elnök korlátozott elképzeléseinek a megvalósítása is legalább 60 milliárd dollárt igényelt volna, a mostani ambiciózus tervek pedig ennek sokszorosát emészthetik fel, úgy ennek fedezetét hogyan biztosítja az amerikai katonai költségvetés. Nem véletlen, hogy a Pentagon körében sem örvend osztatlan népszerűségnek a terv, hiszen a hagyományos fegyverzetek korszerűsítésétől vonhat el komoly erőforrásokat, előre garantálható eredmények nélkül. Hiszen maga Rumsfeld is elismerte, hogy a nukleáris támadás kockázatával legalábbis egyenértékű az akár egy bőröndben vagy kézitáskában jelentkező terroristaveszély, amely a költséges pajzsot semmibe véve fejtheti ki pusztító hatását amerikai területen.
Közben viszont a terveket bizalmatlanul, illetve ellenségesen szemlélő Oroszország és Kína úgy dönthet, hogy növeli eddigi nukleáris arzenálját -- az oroszok például állítólag alku tárgyának tekintik, hogy az eddigi szerződéses tilalmakat feloldva lehetőséget kapnak a több robbanófejes rakéták gyártására és telepítésére. Kína nukleáris buzgalma pedig aligha maradna a gyanakvó India válaszlépései nélkül, ami láncreakciószerűen vonná maga után a pakisztáni fegyverkezés felgyorsulását is.
Vagyis könnyen elképzelhető, hogy amennyiben az Egyesült Államok egyoldalúan váltja valóra terveit, úgy a fegyverkezési hajsza újabb, már soha visszatérőnek nem hitt köre indulhat be. Nagyon sok függ azon, hogy az amerikai vezetés hogyan kommunikálja a világban mindazt, amihez a jelek szerint eltökélten ragaszkodik, s amivel egyébként az európai szövetségesek is már mint kész ténnyel számolnak. Ha a jobboldali republikánusok által sugallt egyoldalú lépéssorozat hatná át az amerikai politikát és diplomáciát, úgy az éles ellenreakció az euroatlanti viszonyra is kihathatna. A sorozatos konzultáció azonban még akár Oroszország érdeklődését is felkeltheti az új szerződésekkel megalapozott, magasabb szintű nemzetközi biztonság megteremtése iránt. Ebből a szempontból tulajdonképpen reménykeltő, hogy a stratégia meghirdetését egyből a diplomáciai "pajzsinvázió" követte. A kételyek fala, amibe az első hullám ütközött, csak segíthet földközelbe hozni az űrből a Bush-adminisztráció katonai és külpolitikai tervezését.
A szerző a Világgazdaság munkatársa