Iparpolitika tegnap és ma – van új a nap alatt?

Iparpolitika alatt általánosságban azokat a kormányzati politikákat értjük, amelyek kifejezetten a gazdaság szerkezetének átformálását célozzák valamilyen állami stratégia keretében. Már önmagában ebből a meghatározásból is látszik, hogy valószínűleg nincs olyan ország, amely ne alkalmazná az iparpolitika valamely elemét, a különbség többnyire a célokban, az eszközökben és azok használatában mutatkozik. Emellett a jelenség új keletűnek sem mondható. 

Iparpolitika-történet

Az USA első pénzügyminisztere, Alexander Hamilton már a 18. század végén felismerte, hogy a gazdasági fejlődés nem csupán a jólét megteremtéséről szól, hanem elválaszthatatlan kapcsolatban van egy nemzet függetlenségével és biztonságával. Hamilton többek között védővámokat tartott szükségesnek az új amerikai gyártóiparágak külföldi versenytől való megvédésére, emellett javasolta a hazai kisvállalkozások támogatását, importkorlátozásokat, az új technológiák exportjának kontrollját, valamint a stratégiai fontosságú szektoroknak nyújtott adókedvezményeket. Hamilton meglátásai szolgáltatták az alapot az USA ipari felzárkózási stratégiájához, amelynek célja az ipari önellátás megteremtése és az importfüggés csökkentése volt. 

Ha ezek a célkitűzések és eszközök ma különösen ismerősnek tűnnek, az nem véletlen, ugyanis napjainkban az ipari nagyhatalmak ismét elővették a régi kottát, és az iparpolitika visszatérésétől hangos a szaksajtó. Visszatérésről azért lehet beszélni, mivel az 1970-es évektől egyre meghatározóbbá vált a gazdaságpolitikában az a nézet, amely az állami beavatkozás okozta torzulásokra hivatkozva a piaci mechanizmusokat és a szabadkereskedelmet részesítette előnyben. Ennek a korszaknak mottója lehetne Ronald Reagan amerikai elnök elhíresült mondása, amely szerint a kilenc legijesztőbb szó az angol nyelvben az „I’m from the government and I’m here to help” (vagyis „a kormánytól vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek”). Ezzel együtt a visszatérés emlegetése napjainkban nem teljesen fedi a valóságot, az iparpolitika ugyanis a neoliberális gazdaságpolitika aranykora idején sem tűnt el teljes mértékben, legfeljebb visszafogottan és kevésbé feltűnően éltek vele egyes államok. 

Az ázsiai kistigrisek mellett a legjobb példa erre Kína, amely ország pont a tudatos iparpolitikának is köszönheti, hogy gazdasági szuperhatalommá vált. És éppen a Kína felemelkedése jelentette gazdasági és biztonsági kihívás az egyik fő oka annak, hogy az Egyesült Államok és több más fejlett nyugati ország ma ismét az iparpolitika eszköztárához nyúl. A kínai államkapitalizmus és hosszú távú iparpolitikai tervezés sikerei ugyanis megmutatták, hogy nem a szabadpiac az egyetlen út a jólét növekedéséhez.

 A neoliberális doktrína mindenhatóságába vetett hitet valójában már a 2008-as pénzügyi válság megingatta, a valódi ébresztőt pedig a Covid-járványt kísérő gyárleállások jelentették, amelyek könyörtelenül rámutattak a globális ellátási láncok sebezhetőségére. Az ukrajnai háború, illetve a fokozódó geopolitikai ellentétek következtében a külföldi beszállítóktól való függés a stratégiai iparágakban hirtelen kiemelt biztonsági kockázattá vált, 

A visszatérés emlegetése azért sem fedi pontosan a valóságot, mivel napjaink iparpolitikája bizonyos szempontból különbözik a hagyományos stratégiáktól. Ma a gazdasági – és azon belül elsősorban a technológiai – verseny kifejezetten biztonsági kérdéssé válik, és a kormányok nemzetbiztonsági kockázatként értékelnek olyan gazdasági kitettségeket, amelyekkel korábban legfeljebb a kereskedelempolitika foglalkozott. Mindez nem csupán finomhangolást jelent, hanem alapvető szemléletváltást abban, ahogyan a vezető gazdasági hatalmak a gazdasági fejlődésre és versenyre tekintenek. 

Az USA, Kína és az Európai Unió különböző iparpolitikai megközelítéssel, de alapvetően ugyanazt a három célt igyekszik elérni: 

1. egyrészt vezető pozícióba kerülni a fejlett technológiák terén, 
2. másrészt erősíteni a nemzetgazdaság szuverenitását, 
3. harmadrészt pedig biztonságosabbá tenni az ellátási láncokat. 

Az EU esetében ez még kiegészíthető a zöldátmenet ösztönzésével is.

Ugyanakkor a fejlődő gazdaságok között is vannak nyertesei az új korszaknak. Úgy tűnik, az egyszerre több gazdasági nagyhatalommal stratégiai kapcsolat kiépítő országok javukra fordíthatják a geopolitikai rivalizálást, legalábbis látni ezt alátámasztó példákat a világban. Mexikóban a nearshoring tendenciának köszönhetően jelentősen nőttek az Egyesült Államokból érkező beruházások, ugyanakkor kínai cégek is befektetnek azért, hogy hozzáférjenek az USA piacához, és megkerüljék az amerikai vámokat. Hasonlóképpen Vietnám, Malajzia és Indonézia is számottevő növekedést könyvelhet el a gyártási célú, közvetlen külföldi tőkebefektetések terén mind az Egyesült Államok, mind Kína részéről, aminek révén egyre jobban integrálódnak a globális ellátási láncokba.

Ezeknek a „konnektor” országoknak a krédója lehetne a modern Szingapúr alapító atyjaként is emlegetett Lee Kuan Yew egyik mondata: „Nélkülözhetetlenné kell tennünk magunkat, hogy más országoknak érdekük legyen szuverén és független nemzetként való fennmaradásunk és gyarapodásunk.” Mivel sok szempontól Magyarország is hasonló helyzetben van, ezért csak remélni lehet, hogy a nagyhatalmak konfliktusai nem teszik lehetetlenné ennek a stratégiának a folytatását.