Romló lengyel csatlakozási köridők

A lengyel napilapok és a politikai pártok az eurorealizmus győzelmeként értékelték a varsói kabinet európai integrációs bizottsága titkárának, Jacek Saryusz-Wolskinak azt a május végi bejelentését, mely szerint Lengyelország -- revideálva korábbi álláspontját -- csupán 2004. január 1-jén szeretne az Európai Unió tagja lenni. Az 53 éves közgazdász szerint a döntésnél Varsó figyelembe vette a 2001 második felében soros belga elnökség már ismert terveit (ti. hogy abban a bővítés nem prioritás), Lengyelország csatlakozási tárgyalásainak állását (ti. hogy azok lezárása óhatatlanul átcsúszik a következő évre), továbbá a tagsági jegyzőkönyv tizenötök általi ratifikálásához feltétlenül szükséges időt is. A csatlakozás megváltozott időpontjáról -- tette hozzá a lengyel integrációs "number one" -- másnap Jerzy Buzek kormányfő tájékoztatja Romano Prodit, az Európai Bizottság elnökét is. A lengyel miniszterelnök a következő nap -- Prodival az oldalán, s a háttérben Wolskival -- valóban alaposan meglepte a szenzációra összegyűlt újságírókat, amikor közölte, hogy Saryusz-Wolski előző napi bejelentése "valamiféle -- a sajtótájékoztató idején felmerült -- apró félreértés" volt, s Varsó célja továbbra is a 2003. január 1-jei belépés.
Az "apró félreértés" persze óriási politikai vihart kavart Lengyelországban. A következő napon a pártok egy része -- csaknem szentségtörésként értékelve a Wolski által felvetett 2004-es dátumot -- az európai integrációs bizottság titkárának lemondását követelte, míg más pártok és a napilapok többsége a kabineten belüli "kommunikációs zavar" miatt kesergett. De értetlenül álltak a kínos nézeteltérés előtt a nyugati diplomaták is, mondván: nem értik, hogy amikor a ciprusiaknak, a szlovénoknak, magyaroknak, észteknek, cseheknek és máltaiaknak -- akik a lengyelekkel egy időben kezdték meg a tárgyalásokat -- megfelel a 2003-as időpont, Varsó miért töri meg ezt a kellemes egyhangúságot? S miért pont néhány hónappal a választások előtt? Bevallom, nekem több szempontból is imponál Saryusz-Wolski -- sokak szerint szentségtörő, valójában csupán mérsékelten idealista -- eurorealizmusa.
Mindenekelőtt azért -- s ezt az értetlenkedő nyugati diplomaták is elismerték --, mert a négy éve megjelölt 2003. januári csatlakozás már 1999 óta nyilvánvaló fikció. Fikció az Európai Unió és a tagjelöltek szempontjából egyaránt. A tizenötök ugyanis csupán a 2000. decemberi nizzai csúcson körvonalaztak egy olyan -- valamennyi tagállam által ratifikálandó (az írek által pedig épp a napokban elvetett) -- intézményi reformcsomagot, amely reményeik szerint megakadályozhatja, hogy a bővülés ne bénítsa meg az unió döntéshozatali mechanizmusát. Itt fogadták el azt a "tárgyalási ütemtervet" is, amelynek értelmében az EU 2002 közepéig ismerteti a tagjelöltekkel azokat a feltételeket, amelyek a tagság elnyeréséhez még szükségesek. Mindkét döntés azt feltételezi tehát, hogy a csatlakozási jegyzőkönyvek ratifikálási eljárása a leghamarabb is csupán 2002 végén, 2003 elején kezdődhet meg. Maga az eljárás a becslések szerint további két évet vesz majd igénybe. Ez pedig azt jelenti, hogy az első körben felvételre kerülő kiválasztottak is csupán 2005. január 1-jén csatlakozhatnának (az EU mindig január 1-jén veszi fel új tagjait). Már persze, ha amúgy rendben mennek a dolgok.
Lengyelország esetében sajnos nem erről szólnak a hírek. A svéd elnökség ugyan megteremtette a csatlakozási tárgyalások felgyorsításának lehetőségét, azonban Varsó ezt most sem használta ki optimálisan. A lengyel tárgyaló delegáció ugyanis a többiekhez képest már a kezdetektől jóval több és keményebb feltételt támaszt Brüsszellel szemben, s ennek következtében 2-3 éve egy helyben topog számos fejezet tárgyalása (még mindig 13 a lezáratlan témakörök száma). A 2001 első felében lezárni tervezett 11 tárgyalási fejezetből Varsónak június elejére mindössze hármat sikerült befejeznie. S akkor még mindig ott vannak a legkényesebb problémák, például a személyek szabad áramlásának kérdésével összefüggő növekvő munkanélküliség, vagy a mezőgazdaság, melynek felzárkóztatása az unió jelenlegi agrártámogatási rendszerében gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Mindez együttesen oda vezetett, hogy napjainkban már nem számít tabunak annak felemlegetése, hogy Lengyelország esetleg kimaradhat a bővítés első köréből. Egyrészt mert a tárgyalásokra elsőként meghívott hat ország közül a legkevésbé képes teljesíteni a felvétellel kapcsolatos elvárásokat, másrészt mert az unió képtelen és/vagy nem is hajlandó finanszírozni a már méreteiben is kihívást jelentő ország csatlakozását.
Az EU-szakértők számára persze eddig sem volt titok, hogy az unió kapuinak megnyitása elsősorban olyan politikai döntés, amelyet sokkal inkább a tagállamok nemzeti érdekei, illetve az integráció jövőjéről alkotott különböző elképzelések befolyásolnak, semmint a felvételre váró országok által teljesített "technikai feltételek". Különösen érvényes ez Lengyelország esetében, ahol a legitimitását az uniós csatlakozásra alapozó politikai és szakmai elit már régóta az ország geopolitikai súlyát, jelentőségét és megkerülhetetlenségét igyekszik latba vetni a bővítés kapcsán, így próbálva ellensúlyozni "technikai hiányosságait".
A kérdés tehát az, hogy Lengyelország kellően vonzó jegyes-e egy az EU-val kötendő politikai házassághoz? S Varsó igazi problémája éppen ebből fakad: ugyanis a jelenleg forgalomban lévő, politikailag inspirált bővítési opciók sem minden esetben számolnak Lengyelország első körben történő felvételével. Úgy tűnik, hogy az utóbbi évtized során saját szándékait illetően elbizonytalanodó unió jelenleg Varsónál könnyebben betörhető, kevésbé "elsárkányosodó" társra vágyik. Olyan partnerre, akivel sikeresen demonstrálhatja, hogy még mindig komolyak a szándékai az ágy- és asztalközösséget illetően, de aki ugyanakkor nem terheli meg túlságosan az EU financiális (kohéziós alapok) és érzelmi (közvélemény) potenciálját. Vagyis kevés pénzből megoldható, gyorsan végrehajtható és sikeres első bővítési körre törekszik.
A hagyományosan a visegrádiakra építő első körös bővítési forgatókönyvet napjainkban éppen azért éri egyre több kritika, mert a lengyel csatlakozás veszélyeztetheti leginkább az említett sikert (ti. drága, hosszadalmas és számos kudarcot magában rejtő folyamatnak ígérkezik), ami óhatatlanul kihatna a második kör esélyeire is. Ráadásul, ha Lengyelország a korábbiakban jelzett kondíciókkal kerül be az unióba, akkor Brüsszel igen nehezen tagadhatja meg a belépést a "technikai szempontból" jobb feltételekkel rendelkező és méreteik miatt kevesebb gondot jelentő más tagjelöltektől. Itt válik érdekessé, de egyben kérdésessé is az EU-berkekben "big bang"-ként emlegetett forgatókönyv (az ún. nagycsoportos bővítés), amely -- érthető okok miatt -- a visegrádi opciónál is népszerűtlenebb a tizenötök körében. Marad tehát a "little bang" (az ún. kiscsoportos bővítés), amely azonban már nem érintené Varsót.
Aligha kétséges, hogy Jacek Saryusz-Wolski igen jól ismeri ezeket a forgatókönyveket, miként az is valószínű, hogy az általa vezetett szakmai műhelyben már készülnek az említett opciókkal számoló alternatív javaslatok. Amikor tehát a lengyel főintegrátor 2004-re tolta ki a lengyel csatlakozás időpontját, akkor bizonyos értelemben nem tett egyebet, mint felelős politikusként viselkedett, vagyis megkezdte a lengyel közvélemény fokozatos szembesítését a valósággal. Azzal a realitással, amely a ma szentségtörésnek kikiáltott 2004. január 1-jénél sokkal rosszabb forgatókönyveket is tartogathat a lengyelek számára. S nem csak számukra, hiszen a "little bang" legfukarabb változata csupán Észtországgal és Szlovéniával számol.
A szerző politológus