Nem csak romákról van szó

Nem tud Magyarország megszabadulni a roma lakosság helyzetével kapcsolatos nemzetközi bírálatoktól. Mióta csak az Európai Bizottság éves országértékelést készít a tagjelöltekről, a téma visszatérően napirenden van. Már most előre tudni lehet, hogy nem lesz ez másként az alig hat hét múlva esedékes ideinél sem, miközben időről időre európai parlamenti honatyák és tagországbeli nem kormányzati intézetek, emberi jogi szervezetek is gyakran felemlegetik.
A napokban még csak nem is EU-országbeli szervezet, hanem egy nemzetközi Soros-alapítvány, a Nyitott Társadalom Intézet (OSI) vetette fel a dolgot. Sok szép és elismerő szó mellett nem kevesebbet állítottak, mint hogy Magyarországon a romák "a faji diszkrimináció tartós megnyilvánulásainak, valamint következmények nélküli zaklatásnak és erőszakos cselekményeknek vannak kitéve". A szöveg szerint a lakosság több mint 4 százalékát kitevő roma népességet különösen az oktatásban, a foglalkoztatásban, a büntetőjogi-igazságszolgáltatási rendszerben és a közhivatalokkal való érintkezés során érik hátrányos megkülönböztetések. Roma gyerekeket például sok helyütt úgymond dokumentálható módon az értelmi fogyatékosok számára létesített elkülönített iskolákba irányítanak, netán alacsonyabb követelményeket támasztó elkülönített osztályokba rakják őket. Mindez pedig eleve csökkenti a kitörés esélyeit, beprogramozza a népcsoporton belüli magas munkanélküliség fennmaradását -- végső soron borítékolja a társadalmi szakadás tartósságát.
A bírálat önmagában is sommás és voltaképpen súlyosnak is volna tekinthető, ha ezen a ponton nem párnázná ki legalább két körülmény. Az egyik, hogy akadnak szép számmal az eddigi kormányzati törekvéseket elismerő szavak is a jelentésben. A másik, hogy hasonló észrevétel jó pár további kelet-európai tagjelölt esetében is fellelhető volt (miközben -- miként egy tagországbeli újságíró megjegyezte -- nagyon is könnyen megeshet, hogy ha hasonló vizsgálatot végeznének a mai tagállamokban, közülük sem úszná meg mindegyik bíráló megjegyzések nélkül). Mindezek miatt már-már akár legyinteni is lehetne, úgy vélve, hogy egy túlbuzgó emberi jogi szervezet látványos vendégszereplése az egész, amelyben a megállapítások részint amúgy is csak relatíve -- a párhuzamos erőfeszítésekkel és vívmányokkal összevetve -- értelmezhetőek igazán, emellett csupa ismert dolgot ismételgetnek (és egyébként is: így van ez másutt is).
A jelentésnek van azonban egy sokkal kínosabb megállapítása is. Nevezetesen a szerzők a jelenség egészét értékelve egyúttal úgy találták, hogy jelenleg Magyarországon igazából általában sincs még hatékony intézményesített ellenszer a faji diszkriminációra. Adott társadalmi csoportot -- így a romákat -- célzó kormányzati programok vannak, de ezeknél sok esetben hibádzik a pénz, vagy legalábbis nem egyértelmű annak célzott elköltése, és többnyire elmarad az átütő végrehajtási lendület is. (Sem a romák helyzetén javítani hivatott középtávú csomag, sem az érintett minisztériumok költségvetése nem részletezi a végrehajtásra fordítandó összegeket -- mutat rá a jelentés.) Ami a jogszabályi hátteret illeti, akadnak diszkriminációellenes jogszabályok is, ám ezek meg ma még nem alkotnak egységes keretet, így például nem szavatolt a felelősségre vonás összefüggő rendszere sem. Mindezek folytán végül -- a romák esetében mindenképpen -- csak hézagosan teljesül az az európai uniós (irányelvben is rögzített) alapvetés, hogy bárki, tekintet nélkül faji és etnikai hovatartozására, egyenlő bánásmód kell részesüljön.
Voltaképpen -- a jelentés szerzői szerint -- azon a súlyos dilemmán kellene úrrá lenni, hogy az illetékes állami hatóságok sokszor inkább csak lagymatagon lépnek fel diszkriminatív gyakorlatot elősegítő helyzetek ellen, a végrehajtás koordinálásával megbízott hivatalos testületek nincsenek kellő hatáskörrel felruházva, akik pedig netán fellépnének -- mint az ombudsman vagy a kisebbségi önkormányzatok -- a közvetlen jogi orvoslás kezdeményezésének lehetősége híján zajt csaphatnak csupán. A netán helyükre lépő civil szervezetek viszont általában nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel, intézményi, személyi feltételekkel. Mindezek fényében szúr igazán szemet, hogy többnyire hiányzik a felső szintű politikai vezetés határozott és látványos elhatárolódása is a rasszizmus és diszkrimináció esetleges megnyilvánulásaitól.
Magyarul az OSI úgy látja, hogy a koppenhágai kritériumok e nagyon is lényeges pontján hiányzik a hatékony gazda. Helyenkénti gazdák meg vitathatatlan jó szándékok, tervek és akcióprogramok vannak. De a dolog nem alkot összefüggő rendszert, és a kérdés -- kellő gondozás híján -- végül továbbra is sokszor a senki földjén marad. Beleértve a hatékony és érdemi eredményt hozó érdekvédelmet is.
És ez már súlyosabb észrevétel -- és távolról sem a romákról szól csupán. Arra utal ugyanis, hogy az ő meglátásuk szerint fontos rés van a jogállamiság szövetén. Amihez képest valahol részben már csak következmény, hogy -- és ahogy -- a voltaképpen örökzöld (évtizedes, ha ugyan nem évszázados) romakérdésben nem sikerült még annyit sem előrelépni, amennyi talán már elvárható volna.
A jelentés múlt heti brüsszeli bemutatásakor persze nem volt jelen a másik -- magyar kormányzati -- oldal, így a nyilván létező ellenvetések sem hangozhattak el. De annyiból valószínűleg érdemes az említett rés felvetésén elgondolkodni, hogy ha tényleg van ilyen deficit, úgy annak veszélyét sem lehet ma még kizárni, hogy potenciális hátrányaitól -- ennek lehetőségétől -- pillanatnyi helyzettől függően elvben más kisebbségek, társadalmi csoportok is szenvedő helyzetbe kerülhetnek még. Ami így együtt aligha jó ajánlólevél egy leendő EU-tag esetében.