A korszakváltás bizonytalanságai

A választásokhoz közeledve kétségbeesett kísérleteknek lehetünk tanúi: az ilyen-olyan okokból a főáramból kiszorult politikusok és politikai csoportok hasztalan próbálják megmenteni önmagukat az elfeledtetéstől. Holott az elmúlt bő évtized során nemegyszer bebizonyosodott, a Házból jobbára csak kifelé vezet az út. A kicsikre nézve kegyetlen paradoxon értelmében a parlamenti politizálás előfeltétele a parlamenti jelenlét. Magyarán: aki nincs az Országgyűlés falain belül, annak hangja nem jut el az általa megszólítani óhajtott rétegekig. A fenti tézis hatályát magára nézve eleddig csak a Magyar Igazság és Élet Pártja, valamint Kupa Mihály független képviselő tudta érvényteleníteni. A Csurka István-féle formáció és a jó nevű független képviselő egyaránt négyévnyi távollét után tudott visszaevickélni az országos politikába 1998-ban.
A közvélemény-kutatási adatok tükrében az ő hőstetteikre emlékeztető comebackkel nemigen kell számolnunk 2002 áprilisában. Minden jel szerint hiába próbálkozik éppen Kupa Mihállyal az élén egy centrumpártban egybeforrni a Keresztény-, illetve a Magyar Demokrata Néppárt, a harmadik oldal és a zöld demokraták, de az FKGP-ről leszakadt pöttöm kisgazda alakulatok vagy az összefogást emlegető romák sem számíthatnak fényes parlamenti jövőre.
Mi több, nagy valószínűséggel lejár az eddigi három kormányzati ciklus tapasztalatai alapján hatpártinak nevezhető berendezkedés ideje is. A régió országaiban példátlanul sokáig, bő évtizeden át stabil struktúra pártjai némelyikének szinte bizonyosan véget ér parlamenti pályafutása. Erre a szerepre az utat tévesztett és jelenét-jövőjét vesztett elnöke által egyetlen történelmi pártként emlegetett FKGP készülhet leginkább, de bár sokkal jobbak, nem egyértelműek az esélyei a parlamentbe jutás ötszázalékos küszöbének átugrásában bizakodó SZDSZ-nek és MIÉP-nek sem. Az MDF ugyan nyilván ott lesz a következő Országgyűlésben is -- legalább képviselői révén --, de ezt, miként négy esztendeje, most sem saját tehetségének köszönheti majd.
Politikai korszakváltás következhet tehát: az elvek, érvek, érdekek és stílusok viszonylagos sokszínűségét azok egyértelműsége váltja fel. Aligha túlzás azt állítanunk, hogy ezentúl az árnyalatok elemzéséből születő választói döntés nem más többé, mint értelmiségi luxus. Az elmélyedésre kevésbé hajlamos polgár viszont a kialakult kontúrú pólusok ismeretében akár habozás nélkül behúzhatja a megfelelő ikszet, hiszen mind jobban ismeri az áru tulajdonságait, mind pontosabban tudja, mi az és kik azok, amit és akiket szavazatáért kaphat. Ebben a szisztémában óhatatlanul kerülhet előtérbe az a magatartás is, amely szerint nem a szimpatikus politikai alakulat mellett foglal állást a polgár, hanem a számára kevésbé elfogadható csapat ellenében voksol.
Ehhez képest mégis más-más jellegű magatartást kell a választásokig hátralévő négy és fél hónapban feltételeznünk a Fidesz és az MSZP részéről, még akkor is, ha -- miként tegnapi számunkban írtuk -- a két nagy egyformán használhatja a "Ne hagyja elveszni szavazatát!" jelszót a kis pártok támogatóinak elhódítására. A közvélemény-kutatók azt tartják, a baloldal vezető erejének korlátozottabbak a lehetőségei támogatói arányának növelésére, miközben a Fidesz még bízhat további szavazók elszipkázásában saját "felségterületéről" is. Ebből következően miután mind a Fidesz, mind pedig az MSZP támogatottsága kivételesen magas, utóbbi kormányalakítási sanszai az SZDSZ viszonylagos sikere, pontosabban koalícióképessége esetén lehetnek kedvezőek.
Így egy ideig -- vélhetően 2006-ig -- még nem beszélhetünk kétpártrendszerről, kétpólusú berendezkedésről ellenben máris. Amennyiben a jobb-bal ellentétpár érvényességét elfogadjuk -- kínálkoznak kételyek, hiszen az effajta klasszifikáció végletesen egyszerűsít --, azt tapasztaljuk, hogy a magyar parlamenti pártok a helyükre kerültek: egyfelől a Fidesz és az MDF, másfelől az MSZP és SZDSZ veselkedik. (Igaz, a szabad demokraták jól felfogott érdeke a két párt különbözőségének hangoztatása, ám ez csupán üzenetként értelmezhető.) A MIÉP a fentiek szerint meglehetősen nehezen skatulyázható, de annyi biztos, hogy a kíméletlenül radikális formáció vadabbul ellenzéke a jelenlegi oppozíciónak, mint a kormányoldalnak. Az FKGP pedig már nem számít.
A végéhez közeledő ciklus csatározásai ugyanakkor azt eredményezték, hogy a gátlások nélkül neki-nekifeszülő oldalak lankadatlan energiáikkal egyre messzebbre tolták egymást a centrumtól. (A Fideszt ez sokáig nem zavarta, hiszen bevallottan portyázott a széleken, megszerzendő a radikálisok rokonszenvét is.) Így lehet, hogy a periódus végén a kicsik híveinek bedarálása mellett vagy inkább előtt a közép elfoglalása lett a két vezető erő legfontosabb célja, meggyőzendő az e térben tanácstalankodni vélt bizonytalanokat. A legnagyobb kormánypárt a Kövér László--Pokorni Zoltán váltással gyakorlatilag konkretizálta a centrum bekebelezésének igényét. A miniszterelnök-jelöltjük megnevezését emiatt is előre hozó szocialisták sem sokáig késlekedtek. Medgyessy Péter megnyilatkozásai úgyszintén a közép irányába, sőt esetenként azon is túl terelnék a pártot; elég, ha ennek kapcsán az egyházak szerepére vagy a nemzeti értékek fontosságára hivatkozó kijelentéseire utalunk.
A jelenlegi, döntetlenhez közeli állapotokat sejtető felmérések mindazonáltal nem jogosítanak határozott konzekvenciák levonására. Világos, hogy semmi értelme valamely oldal választási kilátásait különbnek látni vagy láttatni a másikéinál. Az egál azt sejteti, hogy a küzdelem kimenetele -- amelynek stílusával és hangnemével sem lehetünk egyelőre tisztában, ha gyanítunk is ezt-azt -- csak a finisben, a kampány legutolsó napjaiban dőlhet el, akár 1998-ban. Miközben a miniszterelnökét a napi pártpolitika szintjéről avatottan -- bár ki-ki meggyőződése szerint vélheti úgy is, megmosolyogtatóan vagy nevetségesen -- elemelő Fidesz folytathatja a kormány áldásosként ábrázolt tevékenységére építő hírverést, a szocialistáknak két tényt mindenképpen értékelniük és elemezniük kell. Az egyik, hogy Orbán Viktor választói megítélése mint kormányfőé jellemzően kedvezőbb, mint Medgyessy Péteré, bár a Medián szerint utóbbit többen látnák szívesen "fontos politikai szerepben". A másik: a Fidesz hívei inkább bíznak választottjaik diadalában, mint az MSZP támogatói. Akárhogy is, kötelezően végrehajtandó feladat a szocialisták számára az elmúlt napokban veszélyesen vitatott megítélésűvé vált kormányfőjelölt "egyensúlyba" hozása. A többit meglátjuk.
A szerző a Világgazdaság munkatársa