Minden napra egy mese

Minden bizonnyal komoly tanulmányoknak kellene azzal foglalkozni, hogy az éppen aktuális kormányok életében miért jön el mindig az az időszak, amikor úgy érzik, hogy akkor nyerik meg a választásokat, ha ötletek tömegét dobják be a köztudatba mindenféle szakmai kontroll nélkül.
Valószínűleg hamvába holt felvetés lesz például az "adózzunk a szüleinknek" akció, aminek szinte csak a hátrányos tulajdonságait lehetne sorolni, amennyiben az egyszerű közvetlen nyugdíjemelés alternatívájával hasonlítjuk össze. Méltánytalan helyzeteket szülne, konzerválná a jövedelemegyenlőtlenségeket és olyan elemeket vinne bele az adózásba, amelyeknek ott semmi helye. Ezzel szemben az az érv, miszerint a változtatás erősítené a gyerekvállalási kedvet, valószínűleg mosolyt csal ki jó néhány társadalomtudósból.
Úgy tűnik, le kell számolnunk azzal a közvélekedéssel is, hogy a rosszízű utolérés-elméletek kizárólag a frizsiderszocializmus időszakában léteztek. Miután a miniszterelnök elmondta beszédét a "hanyatló Nyugat" sírja felett, elég különös optikája van a 15 éves konvergencia ötletének is. Egyre inkább az látszik, nem tudunk szabadulni attól a rögeszmétől, hogy nekünk valakit valamiért mindenképpen utol kell érnünk. Érthető persze, hogy a politikának könnyen érthető és időben belátható célokat kell megfogalmaznia, de ettől még a tény tény marad: egyelőre semmi olyan jel nem látszik, ami 25-35 évnél rövidebb felzárkózási időtartamot ígérne.
Hacsak nem a Széchenyi-terv, fűzhetnénk hozzá gyorsan a fenti gondolatmenethez, hiszen mint tudjuk, ez már az idén is 1,5 százalékkal növelte a GDP-t. Legalábbis a Gazdasági Minisztérium számításai szerint, igaz, ennek módszertanát nem közölték.
Nagy kár, pedig egy ilyen számítás igazán bravúros, és a közgazdaságtan művelői szívesen okulnának belőle.

Madár István-->