Arafat: versenyfutás az idővel

Az ember botor módon azt hitte volna, vagy legalábbis reménykedett benne, hogy a tálibok elleni, Afganisztánban zajló akciónak (vagy szélesebb értelemben a terrorizmus elleni küzdelemnek) valami ha sonló hatása lesz a palesztin-izraeli gordiuszi csomóra, mint volt egykor az Öböl-háborúnak.
Annak a háborúnak, amelyben Szaddám Huszein ellen tulajdonképpen egy oldalra került az Egyesült Államok, az arab országok többsége és Izrael, s melynek melléktermékeként 1993-ban megszületett az azóta is a palesztin-izraeli békefolyamat alapjá nak tekintett oslói megállapodás. Ha csodákat nem is várhattunk, annyit azonban talán igen, hogy végre kimozdul a Camp David-i kudarc után megfeneklett békefolyamat, s ezáltal csökken a palesztin intifáda vehemenciája, illetve fordítva: végre csökken a palesztin Intifáda vehemenciája, s ezáltal kimozdul a Camp David-i kudarc után megfe neklett békefolyamat. Vagy legalábbis történik valami ebben az irányban.

Az Öböl-háború precedense mellett a dolgok logikája is (az elmúlt hó napok eseményeinek egyik olvasata szerint) a kompromisszum felé mutatott: arab követelésre Izrael kimaradt az antiterrorista koalí cióból, az Egyesült Államok határozottan elkötelezte magát a pa lesztin állam létrehozása mellett, most nem is beszélve arról a formá lódó amerikai szemlélet- és magatartás-változásról, amelynek ered ményeképpen Washington térségbeli politikájának alakításakor egyre inkább meghallgattatni látszott az arab világ (köztük - nota bene - a palesztin terrorszervezeteket támogató Irán és Szíria is). S akkor még nem is szóltam sem arról a (szeptember 11-e óta már-már hi deg) viszszafogottságról, amellyel a Bush-adminisztráció kezelte az amerikai-izraeli viszonyt, sem a "lator államok elleni küzde lem" szlogenjének háttérbe szorulásáról az amerikai politikai re torikában, sem pedig az izraeli miniszterelnöknek a Fehér Házból történt, a diplomáciában szokatlanul kemény megdorgálásáról. Miként azonban azt Ariel Saron némely korábbi kijelentése (ti. hogy "Jasszer Arafat az ő Bin Ladenje"), illetve a Hamász és az Iszlám Dzsihád ál tal emlékezetessé tett legutóbbi néhány nap is bebizonyította, a dolgok logikájának van sajnos egy másik olvasata is.
Nevezzük ezt - mindkét oldalon - a szélsőségesek "szabad a pálya" forgatókönyv ének, amely jóllehet ugyancsak szeptember 11-e következményeiből in dul ki, ám azokban korántsem a kompromisszum, hanem - éppen ellenke zőleg - az egyoldalú megoldás erőszakos kikényszerítésének lehe tőségét látja. Mert egyfelől ott az izraeli miniszterelnök, aki a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelmet a maga "házi terroristá ival", a palesztinokkal való leszámolásra és egyfajta palesztin ellenes izraeli nemzeti egység megteremtésére igyekszik kihasz nálni.
Másfelől ott a két szélsőséges terrorszervezet, amely Washing ton arab világra való jelenlegi ráutaltságának és a Saron-kormány nem túl bonyolultan kiszámítható reakcióinak biztos tudatában rob bantgat szorgalmasan szerte Izraelben, s foszlatja röpke 24 óra alatt még az esélyét is annak, hogy a közeljövőben tárgyalóasztalhoz üljenek a felek.

Miként arra a legtöbb elemző rámutatott, az elmúlt napok izraeli adok-kapok eseményeinek (amit nyugodtan tekinthetünk az említett szélsőségek hagyományos indirekt összejátszásának) legnagyobb vesztese a palesztinok legfőbb politikai vezetője, a 72 éves Jasszer Arafat. Függetlenül attól, hogy felelős-e a történtekért (mint azt sokan próbálják sugallni), vagy egyszerűen csak tehetetlen (mint azt még többen állítják). Azonban bárhogy is van, azt látni kell, hogy je lenleg és belátható időn belül Arafat nélkül nem rendezhető a palesz tin-izraeli konfliktus.
Nem elsősorban azért, mert nélküle fekete lyuk tátongana a palesztin politikai vezetés helyén (vagyis való színűleg hosszú ideig nem lenne kivel tárgyalni), hanem mindenek előtt azért, mert ma, holnap és holnapután csak ő és a körülötte kiala kult mítosz képes elfogadtatni a palesztinokkal azokat az elkerül hetetlen kompromisszumokat, amelyek a rendezésre irányuló minden jövőbeni tárgyaláson óhatatlanul felvetődnek majd.

Mert aligha kérdéses, hogy előbb-utóbb tárgyalni kell, még ha ma minden az "utóbb"-ot is valószínűsíti. A palesztin-izraeli konfliktus ed digi logikája ugyanis azt mutatja, hogy az adok-kapok játék ugyan hos szú ideig fenntartható (vagyis lehet robbantgatni és ezt követően megtorolni), de a dolog végső kimenetelét tekintve irracioná lis. Különösen az ma, amikorra a két társadalom együttélésének kény szere - a szembenállás ellenére is - gyakorlatilag szervessé és a mindennapok részévé vált. És ezt nem hagyhatják figyelmen kívül sem a palesztin autonóm hatóság irodáit bombázó Ariel Saron és követői, sem a Hamász és az Iszlám Dzsihád "megélhetési terroristái". Az előbbi ek elsősorban azért nem, mert az izraeli társadalom jelentős része alapvetően nem híve a "héjapolitikának", s különösen nem lesz az (sőt arányuk előbb vagy utóbb csak növekedni fog), ha e politika a biz tonság erősítése helyett éppen hogy aláássa azt. A Hamász és az Iszlám Dzsihád pedig akkor számítja el magát, amikor azt hiszi, hogy miatta lángba borul majd az egész Közel-Kelet. Aligha valószínű ugyanis, hogy a jelenlegi helyzetben jobb pozíciókat kereső és remélő arab országok - amelyek feltehetően kristálytisztán látják saját emelke dő árfolyamukat a washingtoni politikai tőzsdén -, elszalaszta nák a kínálkozó alkalmat azoknak a palesztinoknak a kedvéért, akik kel szembeni szolidaritásuk retorikáját korábban is felettébb ritkán kísérték konkrét tettek és áldozatvállalások.

Persze kétségtelen, hogy Ariel Saron, illetve a palesztin terrorszer vezetek aktivistái - minden perspektívanélküliségük ellenére - komoly mértékben és hoszszú időre hátráltathatják a megoldást. Külö nösen azzal, hogy olyan társadalompszichológiai hangulatot, il letve politikai helyzetet teremtenek, amelyben mindkét részről fel vállalhatatlan lesz a tárgyalóasztalhoz való visszatérés. És itt nem annyira az asztal szempontjából fontos az időtényező (az meg szokta a várakozást, és tud türelmesen várni). Jasszer Arafat viszont - mint említettem - már 72 éves. S az ő esetleges temetésével (lett lé gyen az akár csak politikai, hogy ne fessem az ördögöt a falra) a konf liktus megoldása is várhatóan hosszú évtizedekre tetszhalottá válna. Hát többek között ezért lenne olyan sietős a dolog?