Búcsú az ABM-től
Csendben múlt ki, csaknem napra pontosan tíz évvel azután, hogy megszűnt a Szovjetunió. A kettőnek szoros köze van egymáshoz, mondhatni, ok-okozati összefüggés. A rakétaelhárító rendszerekről kötött 1972-es ABM szerződés a nagyhatalmi nukleáris paritás alapját jelentette, az egymás rakétáival szembeni kölcsönös kiszolgáltatottság elvén szilárdítván meg a hidegháborús nemzetközi viszonyokat. A dolog működött, mivel a nagy leszámolás elmaradt.
Az, hogy Bush elnök mégis szükségét érezte az egyezmény egyoldalú felmondásának, az időközben egyértelművé vált amerikai erőfölény nyers kifejeződése. Szeptember 11-e után volt egy olyan pillanat, amikor remélni lehetett, hogy a terrorizmus elleni harc a konszenzuskeresést erősíti Washingtonban. Putyin (az eredmény szempontjából most mindegy, milyen politikai számításoktól vezérelve) szinte már zavarba ejtően gyorsan és rugalmasan reagált a kialakult helyzetre. Az oroszok ugyanakkor ragaszkodtak az ABM szerződéshez, nem mentek bele olyan mértékű módosításába, ami kielégítette volna a rakétapajzs kiépítésének elkötelezett Busht. Kompromisszum helyett egyoldalú döntés született.
Lehet, hogy az oroszok lenyelik ezt a békát is, mivel nincs más választásuk. Nem kizárt, hogy a nukleáris leszerelés is folytatódik, végtére mindkét félnek gazdasági érdeke megszabadulni felhalmozott robbanófejei és rakétai jelentős részétől. Elképzelhető, hogy a rakétapajzs is gyorsabban kiépül, mint azt az eddigi felemás kísérletek alapján feltételezni lehet.
De a pillanat elmúlt. A Bush-adminisztráció, amikor a gyors afganisztáni győzelem után felmondja az ABM szerződést, megakadályozza a biológiai fegyvertilalmi megállapodás megerősítését, ellenzi a nemzetközi büntető törvényszék felállítását, visszakanyarodik a terrortámadások előtti idők gondolkodásmódjához. Amikor azt érzékeltették a külvilággal, hogy jól elvannak ők magukban is.
