Az árfolyam-politika diszkrét bája

A külföldi pénzügyi befektetők ismét szeretni kezdik Kelet-Európát, persze nem a földrajzi, kulturális és kulináris bájaiért, azok nem fakultak, sokkal inkább az erősödő valuták mellett is megmaradt, kellemesen magas infláció feletti prémiumért (reálkamatért). Jól érezhetően eltűnni látszik az 1998-as orosz válság nyomán kialakult, a régiót egyetemlegesen sújtó bizalmatlanság. A feltörekvő piacokon az argentin gazdaság különösen nagy hullámokat verő és újra IMF-ellenességtől hangos (de attól pénzt remélő) drámája fényében Kelet-Európa ismét felértékelődni látszik. Ez nagyon kedvező fejlemény. Az EU-csatlakozás vonzereje a befektetési lehetőségekben is mind jobban megmutatkozik majd. (Igaz, a bizalom növekedése inkább csak a bombabiztos, fedezett kamatarbitrázzsal rögzíthető, kötvénypiacon érzékelhető. A részvénypiacokon még nem jött meg a 90-es évtized közepén egyszer már megismert, de eltűnt, és azóta is a várva-várt nagy nyugati befektetői étvágy. Az értéktőzsdék állapota nehezebb kérdéseket vet fel, amelyeket itt nem taglalunk.) Az euróban mért reálhozamok viszont jelentősen meghaladják az EU-ban elérhető szinteket, a befektetési tanácsadó cégek ismét ajánlani kezdik az egykor zűrősnek tekintett, immár azonban erősödő valutákkal büszkélkedő régiót. A lengyel zloty, a cseh korona és a magyar forint egyaránt felfelé araszol mind a dollár, mind az euró viszonylatában. Jó ez nekünk? Igen, ennek örülni kell. Némi óvatosság persze a következményeket illetően azért nem árt.

Fő kérdéseink: a/ Kik nyernek, és milyen távon az erősödő kelet-európai valutákból? b/ Mi az alternatív költsége annak a kényszernek, hogy márpedig az EU és a kelet-európai árszínvonalaknak közeledniük kell? Ez ugyanis a belépés ki nem mondott, de fundamentális integrációs feltétele, amely még tartogat kellemetlen meglepetéseket.

Mondandónk lényege, hogy a felértékelő árfolyam-politika az árszínvonal-közelítés szelíd ágensének tekinthető, amivel meg kell barátkoznunk.

Senki nem hiheti, hogy az árszínvonal-közeledés kölcsönös lesz. Nem lesz. Mi fogunk közeledni a magasabb EU-szinthez. Ez nem lesz csak diadalmenet, mert a nyertesek mellé azonnal hangos vesztesek is felsorakoznak majd. Az árak euróban emelkedni fognak, a jövedelmek csak szép lassan, idővel. Nem fordítva lesz! E folyamat nem lesz robbanásszerű, de "szétrázza" majd a mezőnyt a különböző alkuerejű tőke-, ingatlan- és jövedelemtulajdonosok, na és persze munkavállalók között. De nincs más út (mondjuk, valamilyen "államilag vezérelt"), csak ez, az árak által kialakított, tehát piaci.

Olcsónak tűnő, de mégis sokatmondó analógiával, a nagy árszínvonal-különbségű országok hirtelen "összeengedése" olyan, mint a küzdősportoknál a súlycsoportok és a mérlegelés elhagyása. Egy integrált piacon - speciális szabályok nélkül - sem igazán szerencsés összeengedni a pehely- és a nehézsúlyút (Magyarország-Németország), de még a kis- és a nagyváltósúlyút sem (Lengyelország-Franciaország). Boldog nyertesei ugyan lennének egy ilyen hirtelen piaci uniónak, csak értelme nem. Fő tehát a fokozatosság! A legfontosabb jószágnak, a pénznek (kölcsöntőkének) az ára Kelet-Európában jelenleg már csak alig magasabb, mint az EU-ban. De még igen nagy, sőt többszörös az árszínvonal-különbség fontos tőkejavaknál (pl. föld) és a munkaerőnél. Az ingatlanárak estében ugyan már jelentős a közeledés, de a kelet-európai árelőny képviselte rés még "veszélyesen széles", 50% feletti. A nagy értékű fogyasztási cikkeknél (autók), ehhez képest mérsékelt, de még mindig jelentős, 20-3 %-os az árkülönbség. Ekkora "akciós árért" érdemes messziről is útra kelni.

A magyar gazdaságban - csakúgy, mint a lengyelben vagy a csehben - az elmúlt évben a belföldi fizetőeszköz erősödése dacára az exportőrök még jól teljesítettek. Az erős forint és a növekvő bérek mellett azonban csak a még nagyobb ütemben növekvő termelékenységjavulással lehet megtartani a kivitel versenyképességét, illetve a beruházni készülő külföldi tőke irányában a vonzerőt.

Amikor a jelenlegi gazdasági kormányzat a legutóbbi sajtóértekezletén a forintárfolyammal kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy nincs szükség semmilyen intézkedésre - lényegében a központi bankárok véleményét fogadta el. Tegyük hozzá azonnal, hogy az adott esetben szóba jöhető elméleti pénzpolitikai megfontolások szempontjából helyesen. Az exportszektorban érezhető szorítás enyhítésére állami védelem ez idő szerint tehát nem kínáltatott fel. Ez is bátorságot és eltökéltséget jelez. Tudni kell azonban, hogy erősödő valutával csak kevés országnak (Japánnak és Németországnak) sikerült exportpozícióit megtartani. Mi is megpróbáljuk? Bár ez az út sem problémamentes, de legalább ismert, és a pénzpiacok, valamint a központi bankok is ezt részesítik előnyben. Egy modern piacgazdaságban pedig leginkább az számít. Még szerencse, hogy idestova több mint egy évtizede a monetáris politika hajójának vitorláit nálunk is mind kevésbé fújják a politikai szelek. Elértük, hogy a régebbi hajós nemzetek (fejlett ipari országok) által régóta bejáratott vízi útvonalakon már megismert és jobbára kiszámítható szelek mentén haladunk.

Egyébként jó, ha tudatosítjuk: a központi bankár "független élete" sem csupa öröm. Amennyire szereti, sőt megköveteli a politikai függetlenséget egy központi pénzintézet, annyira meg van kötve a keze a választható biztonságos útvonalakat illetően. Jelen esetben az EU-csatlakozás megkövetelte inflációs kritérium teljesítése "voluntarista" egyéni utakon nem teljesíthető, erős valutával és apadó költségvetési hiánnyal annál inkább. Kár lenne eltitkolni, hogy ez az útvonal sem abszolút viharmentes zónába vezet, még sokat kell gyürkőzni, és nemcsak az exportőröknek... Biztatásként ne feledjük: az út végén csendes öbölbe és bő hozamú, édesvizű forrásokhoz (EU-kassza) és számos egyéb, áhított egzotikus javakhoz juthat a pehelysúlyú, bár már nem is olyan törékeny magyar tengerész is. Az "előbb az erőfeszítés, utána a glória" sorrendjét az EU-integráció mágikus ereje sem tudja átírni. Ebbe akár bele is nyugodhatunk. De csüggedésre semmi ok. A hosszú táv nekünk dolgozik. Csak győzzük kivárni!

A szerző közgazdász, egyetemi docens