Újracsomagolás

Hetek óta ismét lázas kiútkeresés folyik a magyar gazdaságpolitikai színtéren, folyamatos szakértői egyeztetések zajlanak arról, hogyan is lábalhat ki Magyarország a jelenlegi válságból. Tavaly ősszel a Nemzetközi Valutaalap segítségével átmenetileg elhárult ugyan az akkori krízishelyzet, és a kisebbségi szocialista kormányzatnak sikerült – a két kisebb ellenzéki párttal kötött politikai különalkuk révén – a 2009-es költségvetést, illetve az adótörvényeket is elfogadtatnia. Mára viszont mindenki számára nyilvánvalónak tűnik, hogy a kormányzat eredeti költségvetési céljai több okból sem tarthatók. A világgazdasági válság minden bizonnyal hosszabb és mélyebb lesz annál, mint amilyennel néhány hónappal ezelőtt a kutatói-elemzői közvélemény számolt; a meghatározó európai gazdaságok, köztük Németország növekedési kilátásai erősen negatívak, miközben a feltörekvő piacokkal szembeni pénzpiaci bizalmatlanság nem mérséklődött érdemben.

Bár az előrejelzések bizonytalansága lényegesen nagyobb a szokásosnál, könynyen elképzelhető, hogy a magyar gazdaság visszaesése nem marad meg az 1–2 százalék közötti sávban, hanem inkább 3-4 százalék körül alakul majd. Másrészt az eredetileg 4,5 százalékra tervezett infláció (ez már annak idején is nehezen volt elképzelhető) helyett legfeljebb 2-3 százalékos pénzromlással számolhatunk. Eközben újabb és újabb hírek érkeznek átmeneti vagy végleges gyárbezárásokról, s úgy tűnik, a foglalkoztatási veszteség 2-3 százalékos lesz az idén. Mindez három oldalról is nyomás alá helyezi a magyar költségvetést: egyrészt az eredetileg tervezettnél kisebb adóbevételekkel számolhat, másrészt emelkedik a munkájukat elveszítő, állami transzferekre szoruló társadalmi csoportok aránya, harmadrészt pedig rövid időn belül ismét fokozódhat a pénzpiaci nyomás a külföldiek részéről, amennyiben nem sikerül meggyőző bizonyítékokat szolgáltatni nekik az ország stabilitásáról, pénzügyeinek hosszabb távú finanszírozhatóságáról. Úgy tűnik, bár jogi értelemben valószínűleg nem lesz szükség pótköltségvetésre, mind a bevételi, mind a kiadási tervek átfogó újragondolására van szükség.

Nem kétséges, hogy gyökeresen szakítani kell a kiigazítás eddig követett – döntően az adóbevételek és a jövedelemcentralizáció növelésére épülő – logikájával. A munkát terhelő adók – illetve rövidebb távon a társadalombiztosítási járulékok – elkerülhetetlen csökkentése mellett nemcsak szakmai, de akár politikai konszenzus is létrejöhet. Annál is inkább, mivel ez eddig elsősorban a kormány ellenállása miatt hiúsult meg. Még az is elképzelhető, hogy bizonyos fogyasztási és/vagy vagyoni típusú adónemek növelése mellett is kirajzolódhat megállapodás, amely az idén már nem, a jövő évi és az azt követő folyamatokon viszont érdemben segíthet. Az erősödő külső és belső szakértői nyomás mellett ugyanakkor a kormányzatnak mindenképp le kell nyelnie egy – politikailag minden bizonnyal különösen keserű – pirulát: a nyugdíjaknál, illetve a közszféra béreinél elkerülhetetlenek a további jelentős visszafogások.

Kétségtelen, ha az újabb stabilizációs intézkedéssorozat hitelesnek bizonyul a piaci szereplők szemében, akkor akár meglepően gyorsan jutalmazhatják a magyar gazdaságot: a mai kiugró kamatfelár jelentős csökkenése dinamizálhatja a fogyasztást és a beruházásokat, a várható árfolyam-erősödés pedig érdemben könnyíthet a devizában eladósodott lakosság és a kisvállalkozások sokaságának terhein. A jelenlegi helyzetből kiindulva azonban a pénz- és tőkepiaci szereplők bizalmának viszszaszerzéséhez nem elegendő az aprócska korrekció: csak jelentős kiadáscsökkentés után léphetnek működésbe a remélt pozitív hatások.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója