A Magyarországon 1997-ben bevezetett nyugdíjreform a Világbank modellje alapján többpilléres nyugdíjrendszert hozott létre. E reform keretében született meg a nyugdíjrendszer második pillére, a tőkefedezeti elven finanszírozott, kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer – írja a Századvég Gazdaságkutató Zrt.
Az intézet közgazdászai kiemelik: Túlbecsülték a tőkefedezeti rendszerektől várt gazdasági hasznokat, elsősorban a tőkepiacok fejlesztésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását.
Nem nyomatékosították a második pillér állami szabályozásának fontosságát, valamint a nyugdíjrendszer adminisztrációjának hatékony megszervezését.
A tőkefedezeti rendszer bevezetése miatt kieső járulékbevételek az államadósság növekedését okozták. 2010 októberéig 2500 milliárd forint befizetés érkezett a magánpénztárakba. E befizetések hiányként jelentkeztek az állami nyugdíjkasszában, amit a már amúgy is komoly költségvetési deficit miatt a kormányok államkötvény-kibocsátással finanszíroztak – szögezi le a Századvég. A 2500 milliárd forintnyi kamatterhe 1998 óta összesen 1050 milliárd forint. Vagyis a pénztárak működési költségeinek levonása után a 2500 milliárdnyi járulékbefizetés fennmaradó részének 1050 milliárd forint hozamot kellett volna termelnie ahhoz, hogy a rendszer nemzetgazdasági szinten ne okozzon vagyonvesztést.
Az 500 milliárdos veszteség alapvetően két ok miatt állt elő:
A magánnyugdíjpénztárak költségeit limitáló szabályozás késve született meg, és túl engedékenynek bizonyult.
A befektetési portfolióra vonatkozó szabályozás a részvénypiacok fellendülésének idején alacsonyan határozta meg a részvényhányadot, majd a részvények arányát épp a 2008-as pénzügyi válság kitörése előtt kellett a pénztáraknak megemelniük.
A szabályozás tökéletlensége tehát nagyban hozzájárult az alacsony hozamokhoz, és a magas működési költségekkel együtt vezetett a fenti 500 milliárdos veszteséghez. Példaként egy olyan személy, aki a magánpénztári rendszer indulása óta (1998) folyamatosan az épp aktuális átlagbér után fizetett járulékot, 10 százalékkal több nyugdíjtőkét halmozhatott volna fel, ha befizetéseit egy ugyanilyen költségű rendszerben kizárólag magyar állampapírokba fektették volna – a szakértők számításai szerint.
Ez a fenti rendszertag esetében 214 ezer forint veszteséget jelent a nyugdíjtőkén, ami miatt a magánpénztáraktól kapott nyugdíja 10 százalékkal alacsonyabb lehet annál, mintha megtakarításait kizárólag állampapírban tartották volna.
(A Századvég nem számol az állami rendszerbe visszalépőkkel, így például tavaly, mintegy 120 ezer 52 év feletti munkavállaló visszalépett az állami rendszerbe és megtakarításai az állami nyugdíjkasszát gyarapították. A visszalépő tagok egyéni számlájának piaci értéke 100,2 milliárd forint, amelyből 74,3 milliárd forintot az Államadósság Kezelő Központnak adtak át a pénztárak, a Magyar Államkincstár részére pedig 13,2 milliárd forintot készpénzben utaltak át. A nyugellátásuk módosítását kérő pénztártagok 1,4 milliárd forintot utaltak vissza a Nyugdíjbiztosítási Alapnak. - A szerk.)
Az alacsony hatékonyság miatt kétségtelen, hogy a második pillér működését alapjaiban kell átgondolni. A nyugdíjrendszer fenntarthatósága nem a pillérek számán múlik - áll a közleményben.
Az egyéni számlás rendszer létrehozása pontos elszámolást tesz lehetővé, emellett azonban biztosítani kell a már felhalmozott megtakarítások elválasztását a folyó költségvetéstől. A Századvég szerint ezen kívül ügyelni kell arra is, hogy a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos intézményi változtatások ne okozzanak nagyobb kárt az üzleti környezetben, mint amekkora előnyök várhatók az átalakítástól.
Mellár Tamás, a Századvég Gazdaságkutató kutatási igazgatója a nyugdíjszerkezet átalakításából a hiányolja a megfontoltságot, habár az eddigi rendszer megváltoztatását elkerülhetetlennek tartotta. A második nyugdíjpillér ugyanis tipikusan versenykorlátozó helyzet létrehozásának bizonyult: a nagy szereplők könnyen szereztek kedvező pozíciókat. Egy ügyes reformmal el lehetett volna érni, hogy maguktól visszalépjenek az emberek, a magánnyugdíjpénztárak így kénytelenek lettek volna versenyképesebb hozamot produkálni. Az eddig felhalmozott összeget teljes egészében az államadósság csökkentésére kellett volna fordítani. A cél nem szentesíti az eszközt, sőt, a rossz eszközök megronthatják a célokat is – figyelmeztetett Mellár a Gáspár Pál-emlékkonferencián.
