A felsőoktatásban részt vevők számának felső határa – ahogy az államtitkár fogalmazott – „a csillagos ég”, ám a költségvetésnek meg kell húznia valahol egy vonalat, amely alatt még képes támogatni a hallgatókat és amely felett már nem. Az elvi elgondolás mindenképpen érthető, az államnak még akkor is jól meg kell néznie, hova teszi a pénzét, amikor jól megy a bolt. Most pedig nem megy jól.
A gond nem a változás tényével, hanem annak jellegével van. A keretszámok átalakulása ugyanis szinte tektonikus: folyamatában várható volt, de méreteiben hirtelen jött, és várhatóan olyan sok utórengéssel jár, amely egyébként ígéretes felsőoktatási intézmények jól menő képzéseit is múlt időbe teheti.
Csak bízhatunk abban, hogy a valóban alibi szakként működő műhelyek húzzák le a rolót, nem pedig azok, ahol komoly munkát végeztek. A könyörtelen fiskális szempontok és az erőteljes – egyébként több ponton indokolható – reformvágy minden bizonnyal felülírták azt a jogos igényt, hogy a változások több év alatt, szervesen menjenek végbe.
A felsőoktatás intézményei valahogy biztosan megoldják a feladatot, és életben maradnak, még ha ez kemény dió is lesz. A főiskolák, egyetemek között eddig is meglévő verseny a fizetős hallgatókért felértékelődik, és új megvilágításba kerül. A már jelenleg is működő intézményi menedzsment új stratégiákat lesz kénytelen kidolgozni, többet fognak kopogtatni vállalati irodák ajtajain.
Az igazi veszély azonban a társadalmi mobilitás lelassulása. Az a – sokak által persze alaposan eltúlzott – rémkép nem valósulhat meg, amelyben csak a gazdag szülők gyerekei lesznek például közgazdászok. A felsőoktatási intézmények és a diákhitelrendszer működtetőinek, valamint a munkaerőt igénybe vevő vállalatoknak is komoly felelőssége van abban, hogy ne így legyen.
