Rolls-Royce: extázis szárnyán
Öt és fél méter hosszú, két méter széles, óriásiak a felületei. Színe, egy a 44 ezerféle rendelhető árnyalat közül (persze kérhető egyéni szín is, például egy virág fotójának kinagyított részlete alapján), „Mazarine Blue”. Veszélyes választás volt, akár rémes lehetne a sötét- és középkék között, de jól eltalálták. Mint ahogy veszélyes a karosszériától eltérő színű gépháztető is, ám ide és a szélvédőkeretre illik a natúr, selymesen fénylő fém. Hanyagul rátámaszkodom a fotózáshoz – hoppá, tűzforró! Akkor inkább a sárvédőre... Hoppá, az is! Hát igen, nemcsak mozgási energiát termel az a bő hat és fél literes, 460 lóerős, 12 hengeres V-motor a száz kilométerenként elfogyasztott 15–20 liter benzinből, hanem hőveszteséget is. Hozzájárulunk a globális felmelegedéshez.
A kastélykapunyi ajtó hátrafelé nyílik, megkönnyítve a be- és kiszállást. Ha nyitva van, nem érni el a fogóját az ülésből, de minek is kéne: gombnyomásra csapódik be, finoman, de határozottan. Odabenn a szintén ezernyi lehetőség közül választható Seashell (tengeri kagyló) színű, dúsan kárpitozott bőrgarnitúra alpesi szarvasmarhák makulátlan kültakarójából készült, ugyanolyan műgonddal, mint a Santos Palissander faburkolat, amelyet hátul, a gombnyomásra eltűnő, ötrétegű vászontető fedelén, indiai tíkfa borítás vált fel – akárcsak egy luxusjachton. Elöl fejedelmi a helykínálat, de hátul is jól elfér két megtermett felnőtt.
Poggyászt ne sokat hozzanak, csupán 315 literes a tető rekesze mögötti, puha szőnyeggel bélelt tér, és a saját útitáskájuk helyett jobb, ha az RR-emblémájú táskakészletre hagyatkoznak, a kocsi fém részeire rímelő csatokkal és persze az üléskárpitéval azonos bőrből. Áráért tűrhető, de snassz új autót kapni, ennek meg még a selyembélése is passzol a Drophead Coupé berendezéséhez.
A vezetőhely ódivatúan, vagy inkább klasszikusan technikamentesnek mutatja magát, körműszerekkel és kevés kezelőszervvel, de ez csak a megtévesztő látszat. Gombnyomás a középalagúton, felpattan az ülésállítás kommandóközpontjának fedele. Előtte a forgó-nyomógombos vezérlőpult billen elő, és ennek hatására átfordul a műszerfal középrésze, már nem a mutatós óra néz felénk, hanem a képernyő, amelynek menürendszere és grafikája ismerős lehet: jórészt megegyezik a BMW szisztémájával.
Eddig minden olyan, amilyennek vártam. Ami meglepett, de nem kissé, a Phantom vezetése volt. Nem érezni a terebélyességét, mivel a vezetőülésből nagyon jól látszanak az első sarkok, és jó a körkilátás, még a szélvédőkeret háromszög-ablakainak is van gyakorlati értéke. Csodásan kezes ez a két és fél tonnás mobil palota, egy perc után olyan érzés, minta mindig ezzel jártam volna. Padlógázra úgy gyorsul, hogy mélyebben süppedek az ülésbe, satufékre úgy lassít, hogy ki kell támasztani bal lábbal, és teszi mindezt valami tüneményes könnyedséggel. Lehet vele fickándozni, de illendőbb méltóságteljesen úszni a forgalommal. Csak kanyarban érezni a nagy tömeg kifelé húzó hatását, szlalomversenyre nem ezzel neveznék be.
Apropó, ki is lehet egy Rolls-Royce Phantom Drophead Coupé tulajdonosa?
A márka fő piaca változatlanul Anglia, ahol mély a társadalmi beágyazottsága és töretlen az iránta megnyilvánuló tisztelet. Királyi autó egy királyságban. Ilyennel járni olyan, mint ódon kúriában lakni: természetes. A második legtöbbet Oroszországban veszik, vélhetően újgazdag oligarchák, különösebb társadalmi érzékenység nélkül. Körülöttük annyi minden természetellenes, hogy ez is belefér. Hát nálunk? Bizonyára nem kevesen fizethetnék ki könnyedén az adók nélkül 381 500 eurós, azaz nagyjából száztíz millió forintos vételárat, akár nemes műpártolás gyanánt, de kérdés, hogy közülük hányan mutatnák meg ily hivalkodóan a gazdagságukat. Ehhez a kocsihoz amúgy sem elegendő a pénz, kell hozzá a pompázatos keretet kitöltő személyiség is. Elég vagy hozzá? Az értékesítési statisztika azt sejteti, hogy sokan kénytelenek nemmel felelni e kérdésre. Előttünk csak átutazóként repül a Spirit of Extasy.
