Az IMF nemrég kiadott elemzése szerint Görögország államadósságát korábban kellett volna átstrukturálni. Az Európai Bizottság június 6-i értékelése ennek ellenkezőjét állítja. Jómagam inkább az IMF-fel értek egyet, az igazi kérdés azonban az, hogy miként juthattak ellentétes következtetésekre, és hogy mit jelent ez a további együttműködésre vonatkozóan.
Miért jutott tehát az IMF és a bizottság eltérő következtetésre? Elvégre mindkettőnek kiváló közgazdászai vannak, akik ugyanazokból az adatokból indulnak ki, és hasonló módszereket követnek. Az eltérés forrása a különböző intézményi és politikai célkitűzés. Az IMF euróövezet-beli kitettsége nagy – hiteleinek 56 százalékát a közös pénzt használó blokkban folyósította –, emiatt egyre kritikusabb. Fontos részvényesek – különösen a feltörekvő piaci országok – egyre inkább nehezményezik azt, hogy Európa súlya jóval nagyobb, mint Latin-Amerikáé vagy Ázsiáé a korábbi válságok idején. Az IMF-nek valóban rugalmasan kellett alkalmaznia saját szabályait, amikor kölcsönt folyósított Görögországnak, miközben a görög államadósság fenntarthatóságával kapcsolatban eleve kétségei voltak.
Az európai intézmények más szabályokat és másik logikát követnek. Mivel egy befejezetlen és törékeny monetáris unióért felelősek, sokkal inkább kerülik a kockázatokat. Készen álltak a görög átstrukturálására – annak ellenére, hogy osztották az IMF aggályait. Ugyanakkor a vezető európai hitelező országok nem akartak beleegyezni a közvetlen transzferbe. Az eredmény egy bizonytalan megközelítés lett, amely túlságosan optimista alapokon nyugodott. Az optimizmus pedig tökéletesen alaptalannak bizonyult. A trojka akkori jóslata szerint Görögországban a GDP-nek 2010–2013-ban mindössze 3,5 százalékkal kellett volna csökkennie. Ehelyett a gazdaság a szóban forgó időszakban 21 százalékkal zsugorodott. Az összeomlás egyes okait persze nem lehetett előre látni. Ki gondolta volna, hogy a teljes euróövezet válságba kerül, és hogy Görögország kilépése komoly lehetőségként merül fel? Más tényezőket azonban nyilvánvalóan túlságosan optimistán vettek figyelembe. Abban reménykedtek például, hogy a termelés szerkezete gyorsan átalakítható, és az ország képes lesz annyival többet exportálni, amennyivel ellensúlyozhatja a belső kereslet csökkenését. A privatizációs tervekben irreális számok szerepeltek, amikor a program végül kisiklott.
Hogyan kerülheti el a trojka a jövőben a hasonló hibákat? Egy friss elemzésünkben – amelyet Jean Pisani-Ferryvel és André Sapirral közösen írtunk – amellett érveltünk, hogy az IMF-nek kisebb súllyal kellene szerepelnie, a programok finanszírozásának csak 10 százalékát kellene vállalnia. Ez biztosítaná, hogy kitarthasson saját elvei mellett, és nézeteltérés esetén kiléphessen a trojka-programokból. Ha viszont így dönt, az erős jelzés lenne, hogy a program alapjai nem elég stabilak.
Európai megközelítésben egy program ettől még – a pénzügyi, a politikai és a társadalmi stabilitás érdekében – szükségesnek tűnhet. Ahhoz, hogy a programok könnyebben végrehajthatók legyenek, meggyőződésünk szerint hasznos lenne, ha az Európai Stabilitási Mechanizmus fokozatosan átalakulna egy „Európai Valutaalappá”, világosan leszögezett mandátummal és rugalmasabb döntéshozatallal. Ezzel az Európai Bizottság megszabadulhatna attól a kettős szereptől, hogy egyrészt közösségi intézményként a szerződés betartásáért felel, másrészt az Eurogroup képviseletében kőkemény programokat hajtat végre. Végül az Európai Központi Bank részvétele továbbra is indokolt, de a napi szintű tárgyalásokban nem kellene döntő szerepet játszania. Az így megreformált trojka Európának és az IMF-nek is jobb lenne.
