Nem csoda, hogy lassan elveszett évtizedről beszélhetünk
Nyolc éve nem volt példa olyan dinamikus növekedésre Magyarországon, mint a tavalyi év utolsó három hónapjában a Nemzetgazdasági Minisztérium szerint. Valóban impozáns adatot közölt a KSH: 2,7 százalékkal bővült a GDP éves összehasonlításban.
Azt ugyanakkor elfelejtette leírni a minisztérium, hogy 2012 hasonló időszakában éppen akkora – 2,7 százalékos – volt a gazdasági visszaesés, mint most a növekedés. Ilyen gyenge bázishoz képest pedig aligha lehet erőteljes növekedésről beszélni.
Sőt, a tavalyi, éves alapon 1,1 százalékos GDP-bővülés csak arra volt elég, hogy a 2005-ös szintre tornássza vissza a gazdaság teljesítményét. A világgazdasági válság és az elmúlt nyolc év eredménye mindez.
A feltörekvő országok már jobbára kiheverték a globális krízist, és az elmúlt években dinamikus növekedési pályára álltak. Magyarországon viszont közel 5 százalékkal van a válság előtti szint alatt a gazdaság teljesítménye; vagyis még két év legalább kell, hogy a 2008-as szintre kerüljön a GDP.
Nem is csoda, hogy lassan elveszett évtizedről beszélhetünk, ha az évek során felszámolták a gazdasági növekedés feltételeit. 2005-ig a tőke és a termelékenység növekedése volt a fő komponense a potenciális növekedésnek, a beruházások visszaesésével azonban nem volt több mozgatórugója a bővülésnek. Az intézmények működésének megbolygatása, a fékek és ellensúlyok lebontása, a központosítás, a piaci folyamatok felborítása is növekedési áldozatokkal járhatott az utóbbi időszakban.
Most hiába látunk szebbnek tűnő folyamatokat. A beruházásokat elsősorban nem a piaci folyamatok segítik, ahogyan a munkanélküliség csökkenését sem. Vagyis az eszközök (a piaci kamat alatti hitel, közmunka) kevéssé segíthetik helyreállítani a potenciális kibocsátást.
Ha valóban fel szeretnénk zárkózni, akkor talán jobban kellene vigyázni a kapitalizmus szöveteire.
