Adópuffer

A Varga Mihály által tegnap benyújtott törvényjavaslat nem centizi ki az uniós mumusnak számító 3 százalékos hiánycélt, hanem messze alacsonyabbra lövi be a tervezett államháztartási deficitet. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy például nem alkalmazza azt a nálunk gyakori tervezési trükköt, hogy a várhatónál magasabb inflációval számolva növeli a bevételeit.
Kockázat azonban így is maradt benne elég.

A baráti összetételűnek bátran nevezhető Költségvetési Tanács szerint az egyik ilyen a növekedés tarthatósága. Az a javaslatból is kitetszik, hogy a kormány tisztában van azzal: a választási év felpörgetett GDP-emelkedését jövőre nem lehet megismételni. A 2,5 százalékos várakozás azonban nagyban függ a fő exportpiacaink konjunktúrájától. A tanács az alacsony tartalékokra is felhívta a figyelmet, erre viszont azt lehet mondani, hogy a tartalék maga a 2,4 és a 3 százalék közötti különbség.

Mindenesetre a konvergenciaprogramban vállaltnál jóval alacsonyabb hiány láttán azért okkal merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyire kedvező a költségvetés helyzete, akkor miért kellett kitalálni új sarcot az internetre, miért kellett kibővíteni a termékdíjak körét a szappantól a kozmetikumokig, miért tekertek még egyet az élelmiszerfelügyeleti-díj srófján? Ezek nélkül is elérhető lett volna egy még kellemes hiánymérték.

A kormány mégis azt választotta, hogy új és emelt vállalati adókkal képez magának kényelmes bevételi puffert. Ezeknek azonban mindegyike fogyasztás-visszafogó vagy ha így jobban tetszik, rezsinövelő hatású.
Ezzel együtt a most benyújtott költségvetés nem a számaiban vérzik, hanem a hatásaiban. Nem képes és nem is akar megágyazni a tartós, érdemi gazdasági növekedésnek.