A makroelemzők számára nyilvánvaló alapigazság, hogy egy gazdaság növekedési pályáját alapvetően a potenciális (vagy fenntartható, egyensúlyi) növekedési üteme és az ettől való eltérés mértékét mutató kibocsátási rés (vagy igazodva az angolszász szóhasználathoz: output gap) határozza meg. A nyilvánvaló alapigazság ellenére nem lehet könnyen megrajzolni a szóban forgó gazdaság valószínű növekedési pályáját.
A nehézséget az okozza, hogy a potenciális, egyensúlyi növekedési pálya nem határozható meg egzakt módon, a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján. S ha maga a pálya meghatározása is bizonytalan, akkor még nehezebb annak megbecslése, hogy a növekedés ettől a pályától milyen mértékben térhet el a gazdaságpolitikai intézkedések hatására.
[caption id="" align="aligncenter" width="600"]
Mellár Tamás - Kép: MW[/caption]
Mi lehet az igazság?
Ezekkel a nehézségekkel a magyar gazdaság makroviszonyait vizsgáló közgazdászok is nap mint nap szembesülnek. A hivatalos kormányzati álláspontot képviselő szakemberek szerint a magyar gazdaság fenntartható egyensúlyi növekedési üteme 3-4 százalék körül alakul, köszönhetően a végrehajtott szerkezeti reformoknak. Így aztán, ha nem éri a gazdaságunkat valamilyen erőteljes negatív sokk (nemzetközi válság, rossz időjárás), akkor ezen a pályán tud haladni a következő években, sőt e fölé is kerülhet az élénkítő monetáris és fiskális politika hatására.
A kormányzati optimizmussal kevésbé átitatott külföldi elemzők ennél némiképpen alacsonyabbra teszik a potenciális növekedési pályát, szerintük ez inkább csak 2 százalék körül van. Ám ők is elképzelhetőnek tartják a 3-4 százalékos pálya elérését, ambiciózus gazdaságpolitikai intézkedések mellett. A legkevésbé optimista, mondhatni pesszimista (vagy inkább realista?) szakértők szerint a magyar gazdaság fenntartható növekedési üteme valahol a 0–1 százalékos sávban helyezkedik el, és csak nagyon jelentős keresletélénkítés mellett lehet feltornázni a kívánatosnak tartott 4 százalékos érték környékére, s ha egyáltalán lehet, akkor is csak átmenetileg.
A háromféle helyzetértékelésből vajon melyik áll legközelebb az igazsághoz? Nehéz kérdés, de a választ némiképpen megkönnyíti a 2016-os esztendő gazdasági teljesítménye. A tavalyi 1,8 százalékos ugyanis elég speciális körülmények között jött létre. Egyrészről nem érte semmilyen jelentős külső (pozitív vagy negatív) sokk a magyar gazdaságot, másrészről a gazdaságpolitika az európai uniós támogatások késlekedése miatt nem tudott jelentős keresletélénkítést alkalmazni (s talán nem is akart, hiszen csak tavaly decemberben osztott ki jelentős pénzeket a költségvetés).
Harmadrészt pedig – a szakértők többségének véleménye szerint – bezárult a 2008-as válság után kialakult negatív kibocsátási rés, és már pozitívba váltott át: a kapacitáskihasználás a historikus átlag fölé emelkedett, a munkanélküliségi ráta pedig a természetes munkanélküliségi ráta trendje alá csökkent. A közel átlagosnak tekinthető körülmények létrejötte után tehát megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme jelenleg 1-1,5 százalék körüli, mindösszesen.
Lehetséges, ha nagyon akarják
De hogyan lesz ebből 4 százalékos gazdasági növekedés az idén, a kormány előirányzatának megfelelően? És egyáltalán lehet-e a potenciális növekedési ütem több mint kétszeresére emelni a tényleges növekedési ütemet? A kérdésekre a válasz az, hogy lehetséges, ha a kormányzat nagyon akarja ennek a célnak az elérését, és erősen a kezében tartja a keresletbővítő eszközök fölötti kontrollt. Mivel hamarosan választások elébe nézünk, s az EU-s források rendelkezésre állása az idő előrehaladtával egyre bizonytalanabbá válik, ezért csak az a biztos, amit gyorsan felhasználunk, így nem kétséges, hogy a forrásfelhasználási és élénkítési szándék komoly. Az pedig már többször is bebizonyosodott az elmúlt években, hogy az Orbán-kormány bizonyos vonatkozásban nagyon hatékony, a számára fontos, kiemelt céljait mindig képes megvalósítani. Az igazi kérdés tehát nem is az, hogy lesz-e 4 százalékos növekedés az idén, hanem az, hogy miként fogja ezt a kormány megvalósítani, még konkrétabban: mennyibe fog ez nekünk kerülni, mekkora áldozatokat kell hozni rövid és hosszú távon?
Az elmúlt másfél évtized adatai azt mutatják, hogy kumuláltan 27 százaléknyi GDP-növekedés valósult meg 2002–2015 között, s ehhez 70 százaléknyi GDP-arányos többletforrás-bevonásra (adósságnövekedés, EU-s források, magánnyugdíjpénztári megtakarítások) volt szükség. Átlagosan tehát minden 1 százalékos növekedés eléréséhez 2,5 százalékos pótlólagos forrásbevonást kellett végrehajtani. Ha ezt vesszük alapul, akkor a megcélzott növekedés eléréséhez hiányzó 2,5-3 százalékos növekedési többlet eléréséhez hozzávetőlegesen a 6-7 százalékát kitevő többletforrás mozgósítására lesz szükség. Az uniós források gyorsított ütemű lehívása révén ez a többletforrás – úgy tűnik – biztosítva lesz. Ha időlegesen mégis fennakadások lennének a gyors forráslehívások ügymenetében, akkor az MNB valószínűleg átmeneti forrásokat biztosít majd a kormány számára. Amennyiben nem érik rendkívüli külső negatív sokkok a magyar gazdaságot, akkor nem kell számolni sem az államháztartási hiány elszaladásával, sem az adósság/GDP hányados növekedésével.
Húzd meg, ereszd meg!
A kormány további növekedési forrásként tartja számon a központi béremeléseket is: a 25 százalék körüli általános béremelkedéstől jelentős fogyasztásnövekedést és ezáltal termelésbővülést remélnek az illetékesek. A bérek emelkedése azonban automatikusan nem fogja növelni az aggregált keresletet, a bővítő hatás attól függ, hogy a jövedelem-újraelosztás következtében a nemzetgazdasági szintű fogyasztási és beruházási hajlandóság emelkedni fog-e, vagy sem. De a remélt multiplikátor-hatás még ebben a kedvező helyzetben sem feltétlenül indul be, mert ha a többletköltések nagy része nem hazai előállítású termékekre irányul, akkor csak az fog bővülni, de a termelés nem, s mindez negatívan fogja érinteni a külkereskedelmi mérleget.
A növekedési ütem emelkedését elősegítheti még a szerkezetváltás, a technikai-technológiai fejlődés és a termelékenység emelkedése is. Ezeken a területeken az elmúlt években komoly változások, javulás – szemben a kormány állításával – nem volt megfigyelhető, sőt még annak jelei sem mutatkoztak, hogy lényeges változás hamarosan bekövetkezne. A reformintézkedések elmulasztása, a humántőke és a kutatás-fejlesztés területének elhanyagolása, a pályázati források nem termelő célú felhasználása, a verseny kiküszöbölése éppen az említett területeken okozott jelentős károkat. Hiú ábránd ugyanis azt gondolni, hogy az adminisztratív, politikai célú erőforrás-allokáció képes lesz elősegíteni a versenyképes gazdasági szerkezet kialakulását.
Továbbá azt sem lehet várni, hogy az ugyancsak szűk marokkal mért oktatási kiadások és a kutatás-fejlesztésre fordítható pénzek áttörést idéznének elő az innováció és a termelékenység területén. De még az sem várható el reálisan az adott körülmények között, hogy a jelentős béremelés elősegíti a termelékenység bővülését, mert kiszelektálja az alacsony hatékonyságú cégeket, és így a munkaerő átáramlik a magasabb termelékenységű cégekhez. Az ilyen típusú átrendeződés csak akkor tud megvalósulni, ha a munkaerő átlagos képzettségi szintje elég magas, továbbá ha hatékonyan működnek az átképzési központok, és ha a munkaerő elég rugalmas ahhoz, hogy az elmaradott régiókból átköltözzön a fejlettebbekbe.
Ezek a feltételek fájdalmasan hiányoznak 2017-ben Magyarországon, így viszont marad a régi nóta: a „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitika ereszd meg szakasza, de amelyet nemsokára szükségképpen követni fog a húzd meg szakasz, még akkor is, ha ez utóbbit a kormány nagyon nem akarja.
