Merre tart Irán?
Kívülről csendesnek tűnő, ám nagyon fontos elnökválasztást tartottak a közelmúltban az Iráni Iszlám Köztársaságban. Az előzetes várakozásoknak megfelelően Haszan Róháni jelenlegi elnök magabiztosan újrázni tudott. A 2015-ös atommegállapodással (és így az iráni atomprogram nemzetközi ellenőrzés alá helyezésével) történelmet író politikust ellenfelei – köztük a keményvonalas Ebrahim Raiszi – nem tudták érdemben megszorongatni: 57 százalékos szavazati aránnyal az első körben abszolút többséget szerzett, és 2013-as megválasztásához képest ötmillió szavazattal (és hét százalékponttal) növelte támogatóinak számát.
Róháni sikerével ugyan a papírforma érvényesült, a választások fontosságát azonban nem szabad elintéznünk ennyivel. A mérsékeltnek tartott elnök újraválasztásával folytatódni fog az elmúlt években megindult iráni külpolitikai és külgazdasági nyitás, amely különösen fontos az amerikai kormányzat egyre Irán-ellenesebbé váló retorikájának idején. Ráadásul az iszlám köztársaság hagyományos vallási-politikai vezetése (köztük maga a legfőbb vallási vezető is) szokatlanul kritikus hangot ütött meg Róhánival szemben az elnökválasztási kampányban, bírálva az elnök gazdasági és külpolitikáját. A feszültségek az államfő és a konzervatív vezetés között kézzelfoghatóvá váltak a kampányban: Róháni „bebörtönzőknek” nevezte ellenfeleit, ami egy hivatalban lévő állami vezetőtől szokatlanul nyílt retorika az iráni rezsim túlkapásaival szemben. Ennek ellenére a választások – iráni keretek között legalábbis – szabályszerűen mentek végbe, Róháni pedig folytathatja megkezdett politikáját.
Ez pedig nagyon fontos jelzés az iráni társadalomtól a külvilág, elsősorban a Nyugat számára. A választók nemcsak tolerálták az atommegállapodással és azt követően a szankciók felfüggesztésével a gazdasági válságot kezelni igyekvő Róháni mérsékelt politikáját, de a viszonylag magas szavazatszám alapján még aktívan támogatták is. Ez az Irán nem Mahmúd Ahmadinezsád Iránja, hanem a világra egyre nyitottabb, a nyugati kapcsolatépítést preferáló társadalom.
Természetesen a választások nem csak értékekről szóltak. Róháni megválasztásához a gazdaság állapotának javítása is nagyban hozzájárult, amit leginkább talán az infláció negyven százalék feletti szintről tíz százalékra mérséklése mutat. Ez a kép azonban inkább vegyes, mint egyértelműen pozitív: a fiatalok munkanélkülisége ismét emelkedik az országban (tavaly már harminc százalék fölé kúszott), és sokak szerint a szankciók feloldását követő gazdasági fellendülést a kormánynak nem sikerült a szegényebb rétegek javára fordítania.
A feszültségek minden bizonnyal megmaradnak a következő időszakban is. Sokatmondó, hogy sem Ali Khamenei vallási vezető, sem Ebrahim Raiszi nem gratulált Róháni győzelméhez. Sokak szerint Raiszit szemelték ki Khamenei utódjának, amihez a jelenlegi elnöki kampány imázsépítéssel járult hozzá az iráni társadalomban. Ez esetben a mérsékelt külpolitika bírálata nem jelent jó előjelet a következő évekre nézve. Ráadásul Donald Trump és a republikánus elit egy részének Irán-ellenessége és iszlámellenes retorikája folyamatos muníciót jelent Róháni bírálói számára.
Az Európai Unió egy dolgot tehet ebben a helyzetben: folyamatosan mélyítenie kell a gazdasági kapcsolatokat Iránnal. Természetesen felmerülnek morális kérdések az iráni rezsimmel való együttműködés kapcsán – az ország szíriai, libanoni és palesztin szereplőkkel való együttműködése nem éppen a stabilitást szolgálja –, ennek ellenére azonban a kereskedelem és a befektetések intenzifikálása hosszú távon is pacifikálhatja az országot. A kölcsönös függőségek az elmúlt évszázadokban, ha nem is tökéletes, de a lehető legjobb megoldásnak tűntek a nemzetközi stabilitás megteremtésére. A különböző együttműködéseket – így például a sokat vitatott magyar–iráni atomügyi megállapodást – is ilyen kontextusban kell értelmeznünk, amely hosszú távon hozzájárul Iránnak a világgazdaságba való fokozottabb integrációjához. Erre jelenleg az iráni elnök és a társadalom is nyitott – meg kell ragadnunk tehát a lehetőséget.
