Trump elnök múlt csütörtökön kényszerítő nemzetbiztonsági okokra hivatkozva ünnepélyesen aláírta az acélimport 25 és az alumíniumbehozatal 10 százalékos védővámjáról szóló döntését. A kamerák előtt az elnököt fémipari munkások vették körbe, vizuálisan ráerősítve, hogy szó sincs itt nemzetbiztonsági ügyről. A kevésbé versenyképes amerikai gyárak védelme és munkahelyek megőrzése a cél.
A vám mértéke utal arra, hogy mekkora hatékonysági előnyük lehet most a kanadai, mexikói, német, kínai termelőknek. Azt is megtippelhetjük, mennyivel drágul majd az alapanyag az amerikai autógyáraknak, hűtőgépgyártóknak. Ezek némelyike maga is versenyképességi gondokkal küzd, lesz még ebből munkahelyvesztés. Bár az így munkanélkülivé válókat aligha állítják Trump elnök mögé egy későbbi fotóalkalmon.
Az ügynek sok tanulsága van. Trump, aki hetvenéves koráig nem foglalkozott közügyekkel, és az ingatlanspekulánsok színes, de nem a teljes őszinteségről ismert szakmájából váltott a politikára, jó populistaként olyat ígér, amit az emberek hallani akarnak. „Újraépítem a kulcsiparágakat – mondta az aláírási ceremónián –, nem fognak tovább enyészni a gyárak.” Rögtön megadta az egyszerű magyarázatot a bonyolult helyzetre, amikor hozzátette: „Véget vetettünk az árulásnak.” Értsd: nem a minőség, hatékonyság, termelési és ügyleti költségek körül kell keresni az okokat, hanem (meg nem nevezett) árulókban.
Döntése szembement a szabadkereskedelem normáival, amely körül (gyengülő) kétpárti egyetértés volt Amerikában. A gazdaságtan klasszikusaitól tudjuk, hogy az önkéntes csere mindkét fél számára hasznos: az egyik fél hasznával nem jár együtt a másik vesztesége. Ám a hasznok nem egyformán oszlanak meg, már ez önmagában szülhet indulatokat. Valamint a hasznot élvező nemzeten belül mindig vannak csoportok és egyének, akik az egészében előnyös ügynek a negatívumait érzik. Az olcsóbb és jobb kanadai, német acél hasznos az amerikai fogyasztónak és feldolgozóiparnak, de nem az „enyésző gyáraknak”.
Az elnök az Amerikával kereskedelmi szövetségben álló Kanada és Mexikó számára határozatlan idejű mentességet nyújt, Európának nem, melynek acélgyárai tavaly ötmillió tonna acélt exportáltak az Egyesült Államokba, sokkal többet, mint Kína. Kivitelünk most veszélybe került. Nehéz lenne békésen belenyugodnunk a döntésbe, és nem megtámadni azt a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) fórumain. Az európai acélkereskedők joggal állítják, és igazolhatják is, hogy nem élnek a dömping eszközével. Így jó eséllyel győz az igazság – két vagy három év múlva. Az EU addig is kivethet védővámot kiválasztott amerikai termékekre, Kína is erre készül. A válaszdöntés szintén megtámadható az illetékes fórumokon. Ezt hívják vámháborúnak. Az ilyennek a végeredménye mindig negatív (miközben ennek is lesznek egyéni haszonélvezői), és főleg az olyan nyitott piacgazdaságokra nézve káros, mint Németország. Vagy hazánk.
Az amerikai elnök otthoni hatalma korlátos. Obama elnök is évekig küszködött az egészségbiztosítási reformmal, Trumpnak egy évébe került az adócsökkentés (nálunk egy hét alatt lenyomtak már ilyen döntést). De kifelé nagy a hatalma. Ezért is aggasztó Trump indoklása: a biztonság ügye. Az európai fémkivitel nyilván sem mértékében, sem módjában nem fenyegeti az amerikai nemzetbiztonságot. NATO-szövetséges országokban működő vállalkozások kereskedelmi ügyleteiről van szó. Az indoklás tehát tartalmilag nem állja meg a helyét. Ám minden magánjogi és WTO-s konfliktuskezelési eljárást komplikál, ha nehezen megítélhető nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozik a protekcionizmussal vádolt fél. És ha veszít Amerika, kilép a WTO-ból? Keménykedik a ügyeiben?
Az első piacvédő lépést könnyebb megtenni, mint a folyamatot megállítani; minél előbb áll meg, annál kisebb a kár. A populista már azzal bajt okoz, hogy körültekintés és kritika nélkül megígér valamit, amit nem kellene. Tetézi, ha adott szavát be is tartja. Ez is tanulsága az ügynek, amelynek messze még a vége.
