Az egyoldalú vagy a többoldalú külpolitika Magyarország érdeke?

Az államalapító Szent István, a legnagyobb középkori magyar uralkodó, Mátyás király, a legnagyobb erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor és a Rákóczi szabadságharcot vezető II. Rákóczi Ferenc példáján keresztül nézzük meg, hogy milyen volt a többoldalú magyar külpolitika.

Többoldalú külpolitika példái

Szent István külpolitikája

Szent István szoros szövetségre törekedett a kor nyugati nagyhatalmával, a Német-római Birodalommal, amelyet a házassága is megpecsételt a bajor hercegnővel, Gizellával, II. Henrik német–római császár húgával. A jó viszony a Német-római Birodalommal segítette a keresztény hittérítést, az új nyugati fegyverzet és hadviselési mód átvételét, az államszervezés kialakítását, valamint a gazdaság és az infrastruktúra fejlődését. De a Nyugattal való jó viszony nem jelentette azt, hogy Szent István egyoldalúan nyugati elkötelezett lett volna. Szent István déli és keleti irányba is jó kapcsolatokat igyekezett ápolni. Stratégiai szövetséget létesített a bizánci uralkodóval, II. Baszileiosz császárral. A bizánci szövetség részeként Szent István katonai támogatást nyújtott Bizáncnak a Balkánon a bolgárok ellen. A bizánci szövetség – a nyugati kapcsolatok mellett – biztosította Magyarország számára, hogy mindkét irányból elismerjék és támogassák az önálló magyar keresztény állam létrejöttét.  Magyarország kompországstátuszát erősítendő Szent István 1018 körül megnyitott egy biztonságos – állandó fegyveres kísérettel védett és királyi oltalom alatt álló – Magyarországon átvezető szárazföldi útvonalat Nyugat-Európából Konstantinápolyba majd onnét Jeruzsálembe. Ez az útvonal nemsokára a veszélyes tengeri utak helyett a legfőbb szentföldi zarándokúttá vált. A korabeli források szerint Szent Imre hercegnek is a bizánci udvarból származó hercegnő lett a hitvese. 

Szent István jó viszonyt ápolt a Kijevi Nagyfejedelemséggel, és annak uralkodójával, Nagy Vlagyimirral is. 

Szent István kíméletlenül megvédte Magyarország szuverenitását, amikor az országot Nyugatról külső veszély fenyegette: II. Henrik 1024-ben bekövetkezett halála után a Német-római Birodalom élére II. Konrád került, aki elhatározta, hogy hűbéres területté teszi a fiatal magyar királyságot, és 1030-ban megtámadta Magyarországot. István a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva éheztette ki az ellenséget, majd Bécset is elfoglalva békére kényszerítette a császárt.

Szent István kiegyensúlyozott több lábon álló külpolitikája fontos szerepet játszott a középkori magyar állam megszilárdításában.

Mátyás király külpolitikája

Mátyás király külpolitikáját alapvetően az befolyásolta, hogy Mátyás egy közép-európai birodalmat akart felépíteni. Ennek a célnak az elérése érdekében a déli határvonalon a törökökkel a státus quo fenntartására törekedett, miközben nyugaton aktív hódító politikát folytatott. Mátyás elfoglalta Sziléziát, Morvaországot, majd az osztrák keleti tartományokat, végül a királyi székhelyét is Budáról Bécsbe rakta át. 

Diplomáciai téren Mátyás külpolitikája azonban rendkívül sokoldalú volt, és nem csak a nyugati kapcsolatokra koncentrált. Mátyás tudatosan kereste az Oszmán Birodalom hátában lévő hatalmakat, hogy két tűz közé szorítsa a török szultánt. Mátyás szövetséget akart kötni Uzun Haszan perzsa sahhal. A cél egy összehangolt támadás volt: a magyarok nyugatról, a perzsák keletről támadták volna a törököket. Bár a nagy ívű terv a hatalmas távolság és a perzsák korai veresége miatt nem valósult meg, a követjárás a két ország között folyamatos volt. Mátyás szintén támogatta a Kisázsiában az Oszmán Birodalom ellen lázadó anatóliai Karamán Fejedelmséget, hogy még tovább aprózza a szultán haderejét.

Mátyás volt az első magyar uralkodó, aki diplomáciai kapcsolatot létesített a felemelkedő Moszkvával. A kapcsolat alapja a Lengyel Királyság (Jagellók) elleni szövetség volt. Mivel Mátyás a cseh és lengyel trónért küzdött, III. Iván nagyfejedelem pedig az orosz területek egyesítéséért, ezért érdekeik találkoztak. 1480 körül több követség is megfordult Buda és Moszkva között. Mátyás elismerte III. Ivánt „minden oroszok uralkodójának”, ami akkoriban fontos diplomáciai gesztus volt. A diplomáciai csatornákon keresztül Mátyás még itáliai építészeket és művészeket is közvetített Moszkvának – akik korábban addig Budán dolgoztak –, segítve ezzel a Kreml építésének a megkezdését. (A ma is látható, ikonikus vörös téglás moszkvai Kreml fala és tornyai 1485 és 1516 között épültek. Így a legnagyobb magyar király is hozzájárult a történelmi erődítmény építésének az elkezdéséhez.)

Mátyás persze nemcsak barátkozni akart keleten, hanem önálló hatalomként több lábon álló stratégiai sakkjátszmát folytatott. 

Bethlen Gábor külpolitikája

Bethlen Gábor külpolitikáját a szigorú reálpolitika és a magyar államérdekek különleges egyensúlya jellemezte. Bethlen célja Erdély biztonságának a megőrzése és a kis fejedelemség nagyhatalommá tétele volt. 

Bethlen Gábor már fiatalkorában arra a következtetésre jutott, hogy a két nagyhatalom, a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom közül a Habsburgok sokkal veszélyesebbek Erdély számára. A törökök ugyanis az éves hűbéres adó megfizetésén túl nem avatkoztak be Erdély belügyeibe. A bécsi uralom viszont Erdély önálló állami létét veszélyeztette, ugyanakkor nem volt képes megvédeni Erdélyt a külső támadásoktól. 

1613-ban a száműzetésben élő Bethlen Gábort egy hatalmas török hadsereg kísérte Kolozsvárra, ahol a rendek félelmükben leváltották a Nyugat-barát, csapongó életű Báthory Gábort a fejedelmi székből, és megválasztották a törökbarát Bethlent erdélyi fejedelemmé. 

Mivel Bethlen idegen fegyverek árnyékában jutott hatalomra, a törökökkel az anyanyelvükön tudott beszélni, az erdélyi lakosság és a nemesség kezdetben gyűlölte, és gúnyosan csak „mohamedán Gábornak” nevezte.  (Ráadásul Bethlennek a támogatás áraként a törökök követelésére át kellett adnia Lippa várát a Portának. Így Bethlent kezdetben mindenki a Porta bábjának tartotta.)

De Bethlen zsenialitását mutatja, hogy miután a török seregek elhagyták az országot, azonnal hozzálátott a belső rend helyreállításához. Szigorú gazdaságpolitikájával, vallási türelmével és erőskezű kormányzásával hamar kiérdemelte a fejedelmi tiszteletet. Erdélyt nemsokára felrakta Európa térképére, és uralkodása alatt Erdély történelmének az aranykorát élte.

Bethlen nagy ívű politikus volt, aki a török kapcsolatok mellett szövetséget kötött a német és a cseh protestáns rendekkel, valamint a nyugati tengeri nagyhatalmakkal is (Anglia, Hollandia). Ő volt az első olyan erdélyi fejedelem, aki tudatosan kereste a diplomáciai kapcsolatot a feltörekvő Moszkvai Nagyfejedelemséggel. Bethlen követei (például Széchy Pál) eljutottak Moszkvába, és a fejedelem igyekezett gazdasági kapcsolatokat – orosz gabona és egyéb nyersanyagok importja Erdélybe – is kiépíteni Moszkvával. Bethlen egy nagyszabású koalíciót javasolt az orosz cárnak Lengyelország ellen. (Mivel a Lengyel Királyság akkor a Habsburgok szövetségese volt, Bethlen ezzel akarta megakadályozni, hogy a lengyel csapatok hátulról megtámadják Erdélyt, amikor ő a császár ellen hadakozik.) A pecsétes szövetségi szerződés aláírása Bethlen hirtelen halála miatt elmaradt.

II. Rákóczi Ferenc külpolitikája

II. Rákóczi Ferenc célja a Rákóczi-szabadságharc nyolc éve alatt (1703–1711) végig az volt, hogy Magyarország ne Habsburg belügyként, hanem önálló államként jelenjen meg az európai diplomáciában. Ennek elérése érdekében kiterjedt diplomáciai tevékenységet folytatott. 

Rákóczi legfontosabb szövetségese a függetlenségi küzdelmében Franciaország volt. XIV. Lajos, a Napkirály, közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt maga biztatta Rákóczit a felkelésre, hogy a magyarok megosszák  a spanyol örökösödési háborúban a franciák ellen harcoló osztrák seregeket.

A franciák pénzzel és tisztekkel (hadmérnökökkel) támogatták kezdetben a kurucokat. De Franciaország soha nem kötött hivatalos, államközi szerződést Magyarországgal. XIV. Lajos csak „felkelőkként” kezelte a magyarokat. Tette ezt azért, hogy ne kelljen garanciát vállalnia a magyarokért a Habsburgokkal kötendő esetleges békekötéskor.

Amikor a francia hadsereg a csatatéren egyre több kudarcot szenvedett, a francia államkincstár pedig egyre jobban kiürült, Rákóczi kuruc államának egyre kevesebb pénzügyi segítség jutott.

Rákóczi ekkor – érthető módon – más európai nagyhatalmak segítségét igyekezett megszerezni. Rákóczi diplomatái szinte minden jelentős európai udvart megkerestek, de mindenhol csak üres ígéreteket vagy éppen nyers elutasítást kaptak. 

Rákóczi a diplomáciai elszigetelségből Nagy Péter orosz cár segítségével tudott kitörni. 

A Rákóczi-szabadságharc történetének legjelentősebb diplomáciai sikere a 1707-ben aláírt varsói szerződés volt, amelyben egy európai nagyhatalom hivatalosan is elismerte Rákóczi államát. (A felek katonai és védelmi szövetségre léptek a Habsburgok ellen. Nagy Péter kötelezettséget vállalt arra, hogy ha Ausztria megtámadná a kuruc államot egy leendő béke után, az oroszok katonai segítséget nyújtanak Magyarországnak. Oroszország továbbá hivatalosan is elismerte Rákóczit független erdélyi fejedelemnek. A cár támogatta és felkérte Rákóczit a lengyel királyi trón elfoglalására is – amelyet a svédek és oroszok háborúja miatt üresedés fenyegetett –, cserébe Rákóczi garantálta volna az orosz–lengyel szövetséget.) 

A tényleges orosz katonai segítség a kuruc állam részére azonban elmaradt, és a magyar történelem teljesen más irányba alakult. Az északi háborúban Nagy Péter élet-halál harcot vívott XII. Károly svéd királlyal, majd a törökök is hadat üzentek Oroszországnak (1710), ami teljesen lekötötte a cár figyelmét. Közben pedig a kuruc sereg is felmorzsólodott, és a szabadságharc 1711-re elbukott.

Nézzünk most két példát az egyoldalú magyar külpolitikára

Kossuth Lajos külpolitikája

Az 1848–1849-es szabadságharc idején teljesen elhibázottnak bizonyult Kossuth Lajosék külpolitikai taktikája, hogy egy alapvetően konzervatív, még mindig a Szent Szövetség és az 1815-ös bécsi kongresszus által uralt Európában kétségbeesetten és egyoldalúan kereste a nyugati nagyhatalmak elismerését. 

Kossuth nagyon számított a nyugati liberális közvélemény szimpátiájára, és az utolsó pillanatig reménykedett, hogy a magyar forradalom védelmében a liberális Nyugat (elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia) majd beavatkozik a magyarországi eseményekbe.

Kossuth követei a szabadságharc alatt végigjárták a nagyhatalmakat – Hollandiától, Franciaországtól kezdve Poroszországig –, az európai kormányok azonban még fogadni sem voltak hajlandók a lázadó magyarokat. 

Magyarország a legnagyobb (de hiú) reményeket az addigra már világbirodalommá nőtt Nagy-Britanniához fűzte. Kossuth különösen reménykedett a liberális Lord Palmerston brit külügyminiszter segítségében.

Pedig Palmerston is osztrák belügynek tekintette a magyar kérdést, és a londoni parlamentben többször kijelentette, hogy Magyarország függetlensége destabilizáló lenne Európára, és szükség van az erős Habsburg birodalomra. 

„Végezzenek velük gyorsan” – mondta végül Palmerston az angliai orosz követnek, amikor I. Ferencz József kérésére 1849 júniusában az orosz intervenció megindult Magyarországra.

Kossuth nem is próbálkozott alternatív külpolitikai lehetőségekkel: meg sem próbált követeket küldeni Szentpétervárra, hogy valahogy még a közelgő orosz intervenció előtt ismertesse a magyar álláspontot, vagy esetleg az Oszmán Birodalom felé jobban nyitni. 

Kossuthék külpolitikájának legfőbb mulasztása és tragédiája azonban a szomszéd népekkel való elhibázott kapcsolat volt. A Magyarország területén élő nemzetiségek (szerbek, horvátok, románok) szintén saját nemzeti jogaikat követelték 1848-ban. A Batthyány-, majd a Kossuth-kormány kezdetben mereven elzárkózott a nemzetiségi követelésektől, a magyar állam egységét védve. Ez a merevség Bécs kezére játszotta a nemzetiségeket: a horvátok, a szerbek és az erdélyi románok fegyveresen fordultak a magyar kormány ellen, így Magyarországnak egyszerre kellett harcolnia az osztrák csapatokkal és a belső nemzetiségi felkelőkkel. A  szabadságharc helyzetének a romlásával Kossuth kényszerből próbált ugyan nyitni a hazai nemzetiségek felé, de a részleges megbékélés (például a román Balcescuval) csak 1849 nyarán, a végórákban született meg, amikor már késő volt.

A Kossuth-kormány külpolitikáját tehát a teljes nemzetközi elszigeteltség és egy egyirányú diplomáciai zsákutca jellemezte.

Horthy Miklós külpolitikája

Horthy-korszak végzetes külpolitikája: Mohács (1526), illetve Erdély betagozódása (1690) óta ez volt az első olyan tartós, több évtizedes korszak, amikor egy nemzetközileg elismert, szuverén magyar állam saját, budapesti székhelyű külügyminisztériummal irányította az ország sorsát. Elvileg ez jó táptalajt szolgálhatott volna a többoldalú magyar külpolitikára.

A trianoni tragédia, a területi revízió deklarált célja miatt a magyar külpolitika azonban hamar és egyre jobban a náci Németország mellé sodródott. 

Amikor azonban 1942-re kiderült, hogy a háborús politika – különösen a Szovjetunió elleni hadüzenet és az egyre nagyobb német elköteleződés – zsákutcának bizonyul, Horthy, valamint a magyar politikai és gazdasági elit egy része ki akart lépni a túlzott német függésből. Ekkor a Bárdossy László helyett kinevezett gróf Kállay Miklós miniszterelnök óvatos hintapolitikába kezdett. 

Kállay egyszerre próbált megfelelni két, egymással ellentétes elvárásnak: kifelé hűséget mutatott Hitlernek. Hangsúlyozta Magyarország hű szövetséges szerepét. Felszerelte, majd a keleti frontra küldte a 2. magyar hadsereget. Ugyanakkor titkos tárgyalásokat kezdeményezett az angolszász hatalmakkal – Nagy-Britanniával és az USA-val – a háborúból való kiugrás feltételeiről. A Kállay Miklós vezette kormányzat „hintapolitikájának” a csúcspontja az 1943. szeptemberi isztambuli titkos egyezmény volt Nagy-Britanniával egy előzetes fegyverszünetről, ami szerint Magyarország leteszi a fegyvert, amint a szövetséges csapatok elérik a határt.

Csakhogy az 1943. novemberi teheráni konferencián kiderült, hogy a nagyhatalmak képviselői (Roosevelt, Churchill és Sztálin) megegyeztek abban, hogy a nyugati szövetségesek nem a Balkánon, hanem Észak-Franciaországban (Normandia) szállnak majd partra. Ezzel biztossá vált, hogy Magyarország határait nem az angolszászok, hanem a szovjet Vörös Hadsereg fogja elérni. (Chruchill és Sztálin 1944 októberében Moszkvában – a híres „cédulaegyezmény” a kelet-európai országok felosztásáról – végleg kijelölte az érdekszférák határait, amely alapján Magyarország szovjet érdekszférába került.) Innentől kezdve maguk a britek is ragaszkodtak hozzá, hogy a magyarok Moszkvával vegyék fel a kapcsolatot, amitől a magyar vezetés rettegett és folyamatosan halogatott. (Kállay helyzetét nagyban nehezítette, hogy szinte a teljes hazai magyar sajtó németbarát propagandát folytatott, követelve az egyoldalú német irányvonal további fenntartását.)

Habár a teheráni konferencia döntései teljesen kihúzták a talajt az addigi magyar külpolitikai irányvonal alól, Kállay mégsem tudott változtatni a politikáján. Bármilyen változtatás helyett a passzív várakozást választotta, ami végzetes hibának bizonyult. Bár a britek üzenete egyértelmű volt, Kállay (és Horthy Miklós kormányzó) kategorikusan megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy külföldön bárhol tárgyaljanak a szovjetekkel. Ehelyett a magyar diplomaták Lisszabonban, Bernben és Stockholmban továbbra is az amerikaiak és britek ajtaján kopogtattak. Próbálták meggyőzni őket, hogy küldjenek ejtőernyősöket, vagy biztosítsanak nyugati védelmet a szovjetek ellen. (Az amerikaiak és a britek ekkor már válaszra sem nagyon méltatták ezeket a kéréseket.)

Vagyis Kállay a teheráni döntés után lényegében politikai bénultságba került, és képtelen volt meglépni azt, amit az akkori reálpolitika diktált volna. Nem tudott és nem is akart lépni a Szovjetunió felé, a Nyugat pedig elengedte a kezét. Ezzel a híres „hintapolitika” összeomlott. 

Ez a politikai bénultság és időhúzás vezetett oda, hogy 1944. március 19-én Hitler könnyedén megszállhatta az országot. A németek a megszállás után a külföldről érkezett – 10 éve berlini nagykövetként szolgáló és feltétlen németbarát – Sztójay Dömét követelték miniszterelnöknek. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka, amelyet a totális németbarátság, a teljes hadigazdálkodás és mozgósítás és a holokauszt tragédiája jellemzett.

Mire tanít minket a magyar külpolitika elmúlt 1100 éve? 

A történelmi tapasztalatok alapján a többoldalú, ideológiamentes magyar külpolitika sokkal hatékonyabb, mint az egyoldalú, ideológia által vezérelt, csupán egy hatalmi központtól függő külpolitika.

Szent István édesapja, a végtelenül pragmatikus Géza nagyfejedelem – aki a világtörténelemben is egyedülálló bravúrt vitt végbe azzal, hogy egy nomád, pogány törzsszövetséget letelepített és keresztény hitre  térített, és ezzel a magyarok nem jutottak a hunok, avarok, besenyők, úzok, kunok és még számtalan más nomád vándorló nép sorsára – élete vége felé a német házipapja szörnyülködésére, hogy a keresztény rítus mellett pogány áldozatot is bemutat a palotájában, állítólag ezt mondta: „Elég nagy úr vagyok, hogy két istennek szolgáljak!”

Lord Palmerston szavait egy kicsit megfordítva: Magyarországnak nincsenek örök barátai, Magyarországnak nincsenek örök ellenségei, Magyarországnak érdekei vannak.