Fordulat a magas vérnyomás terápiájában

A várható élettartam Magyarországon 69 év, míg az EU-átlag 77, a KKE átlaga pedig 71 év az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai alapján. A halálozás több mint fele a szív- és érrendszeri betegségeknek tulajdonítható. További tragikus tény, hogy hazánk az iparilag fejlett országok között az első helyen áll a 40 és 69 év közötti férfiak halálozási statisztikájában. Míg a nyugati országokban az életmódváltozások mellett a szív- és érrendszeri betegségek korszerű kezelése következtében a mortalitás 1970 óta 20-30 százalékkal csökkent, Magyarországon a halálozás növekvő tendenciát mutatott.

Nemzetközi epidemiológiai (lakossági) vizsgálatokból már több mint 50 éve tudjuk, hogy a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát a magasvérnyomás-betegség (hipertónia) erőteljesen növeli. A normális vérnyomású lakossági csoporthoz képest a hipertóniás populációban a kockázat 2-4-szeres. A hipertónia fontos kockázati tényező - a koszorúér-szívbetegség és a stroke mellett - a pangásos szívelégtelenség, a perifériás érszűkület és a vesekárosodás szempontjából is.

Nagy létszámú betegcsoportokkal végzett kontrollált klinikai vizsgálatok már jó ideje bebizonyították, hogy a magas vérnyomás aktív gyógyszeres kezelése csökkenti a szív- és érrendszeri morbiditást (megbetegedést) és mortalitást (halálozást) a placébót szedő betegekhez képest. Ezeket a tanulmányokat kétféle vérnyomáscsökkentő szerrel végezték: az akkoriban korszerűnek számító vízhajtókkal (thiazid típusú diureticumok), vagy a szimpatikus idegrendszerre ható béta-blokkolókkal.

Azóta az egyre újabb vérnyomáscsökkentő készítmények hatékonyságát már nem placébóhoz, hanem e két gyógyszerosztályhoz hasonlítják. Az új, korszerűbbnek vélt készítményekkel végzett állatkísérletes munkák számtalan elméleti előny lehetőségét vetették fel, azonban a nagy esetszámot felölelő klinikai mortalitási és morbiditási tanulmányok mind mostanáig nem igazolták az előzetes várakozásokat: az újabb készítmények, a klinikai események előfordulása tekintetében, nem bizonyultak hatékonyabbnak a jól bevált diureticumokkal és béta-blokkolókkal szemben. Éppen ezért az érvényes nemzetközi kezelési ajánlások úgy foglalnak állást, hogy a forgalomban lévő hat vérnyomáscsökkentő gyógyszerosztály klinikai hatékonyság tekintetében nem különbözik egymástól. A hatásmechanizmusok különbözősége miatt az elsőnek választandó gyógyszert az orvos a beteg öszszes klinikai adatának, a társbetegségeknek, valamint a potenciális mellékhatásoknak a figyelembevételével rendeli el.

Mindezek alapján érthető, hogy ez év márciusa óta miért tartja izgalomban az orvostársadalom nagy részét annak a közelmúltban befejezett klinikai tanulmánynak az eredménye, amelyben több mint kilencezer nagy kockázatú hipertóniás betegben vizsgálták a legújabb gyógyszerosztályhoz tartozó lozartán hatását a szív- és érrendszeri betegségek előfordulására és a halálozásra a régóta alkalmazott "aranystandardnak" minősülő béta-blokkolóhoz viszonyítva.

A hipertóniabetegség kialakulásában központi szerepet játszik a szervezetben termelődő angiotensin II. elnevezésű anyag, amelynek különböző szervekre (ér, szív, agy, vese, neurohormonális rendszer) gyakorolt hatását képes kivédeni a röviden AT1 blokkolóknak nevezett gyógyszercsalád és ezen belül a lozartán.

A LIFE (Losartan Intervention for Endpoint reduction in hypertension) tanulmányban a 9200 hipertóniás beteget random két csoportra választották és úgynevezett dupla vak módszerrel (sem a beteg, sem az orvos nem ismerte, hogy milyen gyógyszert kap) az egyik csoport lozartánt, a másik atenololt kapott. A kiindulási 160-200 Hgmm közötti szisztolés és 95-115 Hgmm-es diasztolés vérnyomást mindkét csoportban 145/80 Hgmm-re sikerült csökkenteni. A megfigyelési idő öt éve alatt regisztrálták a szív- és érrendszeri halálozás, a stroke és szívizominfarktus előfordulását (összevont végpont). A tanulmány legfontosabb eredményét az 1. ábra szemlélteti, ami azt mutatja, hogy a lozartánnal kezelt betegek összevont szív- és érrendszeri eseményeinek száma statisztikailag szignifikánsan alacsonyabb volt, mint az atenololt szedőké. Mindez annak tudható be, hogy a lozartán a stroke-ok számát 25 százalékkal csökkentette az atenolollal kezelt betegekhez képest (2. ába). Lényeges, hogy az összhalálozás, bár nem szignifikáns mértékben, de ugyancsak kisebb volt a lozartánt szedők körében. Fontos megjegyezni, hogy mindezek a klinikai eredmények ugyanolyan mértékű vérnyomáscsökkenés mellett jöttek létre.

A LIFE-tanulmány mérföldkő jellege éppen abban rejlik, hogy először szolgáltatott klinikai evidenciát ahhoz, hogy egy vérnyomáscsökkentő gyógyszer a nyomásterhelés csökkentésén túl olyan képességekkel is rendelkezik, amelyek révén lehetséges a célszervkárosodások kivédése, a kardiovaszkuláris (szív- és érrendszeri) szövődmények számának további redukciója. A vizsgálat adataiból az is kitűnik, hogy a lozartán mellékhatásprofilja az atenololénál jóval kedvezőbb.

És még egy fontos következtetés. A lozartánterápia a stroke előfordulását mintegy 25 százalékkal csökkentette. A hipertóniabetegség e gyakori szövődményének kezelése az összes komplikáció közül a legköltségesebb. Az Egyesült Királyságból származó számítások azt mutatják, hogy rehabilitált stroke-os beteg összes egészségügyi költsége 4000 fontot tesz ki, míg egy rehabilitálhatatlan betegre fordított kiadás 10 000 font körül van. A modern antihipertenzív kezelésre történő gyógyszerráfordítások financiális szempontból is megtérülhetnek.

Dr. Ofner Péter

A szerző a gottsegen györgy országos kardiológiai intézet főorvosa