A továbbfejlődés lehetősége a legtöbb

>> A gipsztermékek piaca elég speciális terület. Gondolom, ifjú- korában fel sem merült önben, hogy ezen a területen próbál majd szerencsét.

- Az építőmérnöki diploma megszerzése közben, diákként még egészen más dolgok jártak a fejemben, mint a karrier. Úgy harmincéves korom táján kezdett el benőni a fejem lágya, és akkor ébredtem rá, hogy tanulni kell. Abban az időben kezdtem töprengeni azon, hogy mi is szeretnék lenni. Akkor építkezéseken dolgoztam külföldön. A sorsfordító pillanat az volt, amikor a vezérigazgató előszobájában ültem valamilyen papírral, és bejött egy idősebb úr, akivel elbeszélgettünk. Ő elmondta, hogy kereskedelmi tanácsosként hosszú évekig dolgozott külföldön, és most jött haza, mert nyugdíjba megy. Aztán megkérdezte tőlem: Hát te mi szeretnél lenni, fiúcska? Mondtam, hogy nekem is jó lenne valami ilyesmi. A válasz az volt: Tanulj meg három nyelvet, és biztos, hogy kereskedelmi tanácsos lesz belőled egyszer! Őszintén szólva akkor kezdtem el igazából nyelveket tanulni, és el is sajátítottam a németet, az angolt meg a csehet.

>> Egy vadidegen jó tanácsára?

- Valóban az a dolog érdekessége, hogy ezt az idős urat, ezt a kollégát én akkor láttam életemben először és utoljára - egy fél órára. De olyan okosakat mondott, hogy máig emlékszem rá.

>> Merre dolgozott akkor?

- Az Émexportnál, ami közvetlenül az Építésügyi Minisztérium exportvállalata volt a 80-as évek elején, és az elsők között került a felszámolás sorsára. Ezután kerültem az Industrialexporthoz, amely átvette a korábbi munkahelyemet. Külföldön dolgoztam építkezéseken, Csehszlovákiában és Irakban, majd a 80-as évek vége felé külkereskedőként Európa mellett a távol-keleti piacokkal foglalkoztam.

>> A 80-as években azért még nem lehetett mindennapi esemény egy cég felszámolása.

- Hallomásból úgy tudom, hogy egy szerencsétlen líbiai üzlet miatt jutott csődbe. Akkoriban azonban ez még nem okozott nagy tragédiát: Prágában, ahol egy futó projekten dolgoztam, kaptam egy papírt, hogy elsejétől az Industrialexport a munkaadóm, ha bármilyen felszólalnivalóm van, most tegyem meg.

>> Nyilván egészen más világlátásra tett szert azzal, hogy külföldön dolgozott.

- Az építkezésen, embereket irányítva, elsősorban dörzsöltséget lehetett szerezni. Emellett a szerződéses témáktól a napi irányításig jó pár olyan dolgot megtanultam, amit azóta is hasznosítani tudok.

>> Miként lehet a teljesen más kultúrában élő embereket motiválni? A kérdés már csak azért is aktuális, mert Magyarország mellett regionális vezetőként ön irányítja a Rigips szlovákiai, szlovéniai, horvátországi, jugoszláviai, bosznia-hercegovinai és koszovói üzleteit is.

- Számomra az a lényeg, hogy minél előbb megértsem, mit akar a másik. Ha ez megtörtént, arra törekszem, hogy olyan stratégiát alakítsak ki, amelyben mind a ketten nyertesnek érezhetjük magunkat.

>> Visszatérve a tudatos nyelvtanuláshoz: hogyan fogott hozzá?

- Németül már gyerekkorom óta tanultam, így nem okozott gondot a tudás tökéletesítése. A cseh nyelv elsajátítására az élet iskolájában volt módom, hiszen majdnem öt évet dolgoztam az akkori Csehszlovákiában: egyet Pozsonyban, négyet Prágában. Az angol szempontjából az iraki kiküldetés volt hasznos, ahol az Émexport kirendeltségvezetőjeként dolgoztam. Jártam nyelvtanfolyamokra is, de többet ért az, amit a gyakorlatban szedtem magamra. Meggyőződésemmé vált, hogy csak akkor lehetek eredményes, ha vasárnap esténként nyugodtan gondolok vissza arra, amit a nyelvtanulás érdekében tettem. A magam elé tűzött cél az volt, hogy naponta több mint egy órát foglalkozzak az adott nyelvvel.

>> A munka és a nyelvtanulás mellett közgazdászdiplomát is szerzett.

- A 80-as években ez viszonylag egyszerűbb volt, mivel akkor még nem ismertük a mai feszített munkatempót, a napi 10-11 órás munkaidőt.

>> Vagyis egyszerre minden adott volt ahhoz, ha úgy akarja, kereskedelmi tanácsos legyen. Hogyhogy nem ezt a pályát választotta?

- Arra az időre esett a hazai rendszerváltás, és én úgy gondoltam, hogy annyifelé jártam már a világban, annyi nyelvet megtanultam, annyi kultúrát megismertem, hogy magyarként miért kellene nekem továbbra is külföldön dolgoznom. Így jelentkeztem 1990-ben arra az újsághirdetésre, amelynek eredményeként, a megméretések után elvállaltam a Rigips Hungária vezetését. Ezt a munkát már 12 éve folytatom.

Nem néznek furcsán önre, amiért ilyen sokáig egy helyen dolgozik? Hiszen míg korábban vándormadárnak számított, aki 4-5 évente váltott, ma arra néznek furcsán, aki ezt nem teszi.

- Hűséges típus vagyok, csak a divat kedvéért minek váltanék? Nem látom ennek okát, amíg a főnökeim meg vannak elégedve velem, és hagynak dolgozni, én pedig örömömet lelem a munkában, ahol folyamatosan eredményeket érünk el.

>> Ha már a divatnál tartunk: sohasem gondolt arra, hogy valami magánvállalkozásban hasznosítsa tudását?

- Dehogynem. Mindig gondolok rá, de sohasem teszek az érdekében. Méghozzá azért nem, mert ez a tudat alatti kacérkodás csak azt szolgálja, hogy megerősítsem magamban: bármi történjék, egyedül is biztosan megállnék a lábamon.

>> A Rigips név sokak számára

ismerős a piacon, ám azt már kevesebben tudják, hogy az anyacéget egészen másképpen hívják.

- A BPB a világ legnagyobb gipszkartonos vállalkozása, amelynek részvényeit a londoni tőzsdén jegyzik. A Rigips név a cég kelet-európai márkaneve. Magyarországon mi is piacvezetők vagyunk, bár versenytársunk is szép számmal akad már. Idehaza nincs megfelelő minőségű gipsz-előfordulási hely. Az alapanyag sajátossága miatt szakmai aranyszabály, hogy a gipszbányának, a gyárnak és lehetőleg a piacnak is egy helyen kell lennie. Magyarországon ezért nem folyik nagy mennyiségű, jó minőségű gipsztermékgyártás: 95 százalékban importáru.

>> Tizenkét év alatt mennyire változott a piac?

- Főként az építőanyag-piac változott meg gyökeresen. Sokat javult a termékek minősége, és az értékesítés is egyre inkább a márkás, garanciával bíró áruk felé tolódott el.

>> Önöket érinti-e, hogy az építőiparban még mindig nagy szeletet jelent a - minimum - szürkepiac?

- Auditált, a tőzsdén is megjelenő gyártóként nem érintenek ezek az ügyek, de kereskedelmi partnereinktől valóban sok panaszt hallunk erről. A Társaság a Lakásépítésért szervezet elnökeként is csak azt tudom mondani, hogy biztosan kedvező változást hozna, ha az állam az áfa-visszatérítés kapcsán a jelenleginél jobban támogatná az építkezőket. A feketeszektor felszámolása - ami az államnak jelentős érdeke - elképzelhetetlen egy valóban átfogó intézkedéssorozat nélkül.

>> Mennyire változott meg a kereskedelem helyzete a nagy világcégek megjelenésével?

- Az építőanyag-kereskedelem területén nálunk még ma sem beszélhetünk a piac koncentrációjáról. A terület továbbra is döntően magánkézben, méghozzá magyar magánkézben van: kisebb-nagyobb családi vállalkozások foglalkoznak a tüzelő- és építőanyag-kereskedelemmel. Az itt megtelepedett európai építőanyag-kereskedelmi láncok piaci részesedése nem éri el a 30 százalékot.

>> Mondjuk Angliában mennyiben más a helyzet?

- Ott sokkal koncentráltabb a piac: öt-hat építőanyag-kereskedelmi lánc fedi le a 80-90 százalékát. Persze mi más alapokról indultunk. A 90-es években kétféle magánvállalkozó-típus jelent meg. Az egyik már a 80-as években is ezzel foglalkozott, megfelelő alaptőkét és kapcsolatrendszert gyűjtött a vállalkozás beindításához. A másik kényszervállalkozó volt, aki a munkanélküliség alternatívájaként akár egy garázsból indulva vágott neki az ismeretlennek. Nagyon sokan tönkrementek azóta, de jó néhány olyan kereskedelmi partnerünk van, aki annak idején még a Wartburg kombi tetőcsomagtartóján vitte el tőlünk a gipszkartont, de a hozzáértése, rátermettsége és a jó szerencséje átsegítette a kezdeti nehézségeken. Ők mára nagy forgalmú üzletek tulajdonosaivá váltak. Hosszú távon persze idehaza is nyilván a piaci koncentráció felé tartunk: ha a mai magáncégek alapítói visszavonulnak, jó részük valószínűleg eladja az üzletet.

>>A változásokat hogyan követte az önök cége?

- Abszolút a nulláról kezdtük, arról nem beszélve, hogy vezértermékünk, a gipszkarton lap még teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Pedig Nyugat-Európában már egy főre vetítve két és fél, három négyzetméternyi gipszkartont használtak fel évente. Most viszont a kinti piac stagnál, miközben itthon már másfél négyzetméterre nőtt az egy főre jutó felhasználás. Vagyis 12 év alatt évi 15 millió négyzetméter fölé növekedett az eladás.

>>Annak idején kellett-e hangsúlyt helyezni az ismeretterjesztésre, oktatásra?

- A Rigips Hungária mindig az oktatást tekintette az alapkövének. Tanítjuk a végfelhasználókat, a kereskedőket és a saját dolgozóinkat is. De nem csak a gipszkarton témakörében: nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy azok a fiatalok, aki belépnek hozzánk, megfelelő ösztönzést kapjanak a nyelvtanulásra, a másoddiploma megszerzésére. Azt szeretném, hogy ha egyszer - képletesen szólva - magasan repülnek majd, úgy emlékezzenek vissza a nálunk töltött évekre, hogy volt ott egy főnök, aki - ha kellett - veszekedett velük, hogy miért nem tanulnak nyelveket, miért nem szereznek még egy diplomát. A kereskedők, építőipari vállalatok számára háromnapos tanfolyamokon mutatjuk be az értékesítéssel, beépítéssel kapcsolatos tudnivalókat. Évente mintegy ötszáz ember jön az oktatásra, és mi csak azért kérünk valami minimális összeget - ami talán az étkeztetésükre elég -, mert tapasztalatom szerint, ami ingyen van, annak nincs értéke.

>> Az nem zavarja, hogy az ön által kinevelt fiatalok a megfelelő tudás birtokában már könynyebben váltanak?

- Mindenkinek számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb kitermeli a saját versenytársait. De én nem felejtem azt, hogy magam is nagyon jó lehetőségeket kaptam a pályám kezdetén. Meggyőződésem, hogy a továbbfejlődés lehetősége talán a legfontosabb, amit egy fiatalember kaphat. Ez tipikusan olyan - mondjuk úgy - üzlet, ahol mind a két fél nyertesnek érezheti magát: a cég azért, mert aki jól dolgozik, az hasznot hajt, a tehetséges munkavállaló azért, mert cserébe egy gondolkodásmódot, egy vállalati kultúrát sajátíthat el. A fiataloknak pedig az a dolguk, hogy tanuljanak és sikeresek legyenek. Ezért szemernyi féltékenység sincs bennem irántuk.

>> Amikor még ön volt az első alkalmazott, hogyan kezdte felépíteni a csapatot?

- Talán az volt a legnehezebb. Az első munkatársam a raktárvezető volt, akit a leendő csapat egyik alappillérének gondoltam, ám egynapi munka után meg kellett válnom tőle. Viszont az a kollégám, akit a második napon vettem fel, ma is a legjobbak közé tartozik, és tűzbe tenném érte a kezem. A jó munkatársak összeválogatásához szerintem szerencse is kell. Ha viszont megtaláltuk őket, nagy hangsúlyt fektetünk az oktatásra és a megfelelő információáramlásra.

>> Mi most az ecseri piac környékén egy barakkszerű, bár otthonos irodában beszélgetünk. Hogy-hogy nincs mutatós irodaház?

- Egy vállalatnál mindig a nyereségtermelés képessége a legfontosabb. A cég vezetőjének kötelessége ezt szem előtt tartani. Én ezért nem törekszem egy modern irodaház megszerzésére. Pestlőrincen van a raktárunk, ideköt minket az üzlet, amihez a jelenlegi körülményeink teljes mértékig megfelelnek: 43 kollégámmal egy 450 négyzetméteres irodában dolgozunk, ahol mindenkinek kényelmes elhelyezése, saját számítógépe van.

>> Az anyacégnél és a német regionális vezetésben akadt már néhány vezetőcsere. Mi kell ahhoz, hogy az embert az új vezetők is elfogadják?

- Az eredmény. Nálunk nincs kézi vezérlés: a magyar menedzsment dolga, hogy a megfelelő nyereséget elérjük - a tulajdonosok számára ez a legfontosabb visszajelzés. Az eredményesség egyik előfeltételének a munkatársak lojalitását tekintem, amire azért is szükség van, mert a cég vezetője nyilván nagyobb összefüggésekben vizsgálja a vállalat helyzetét. Számomra külön szerencse, hogy az építőipar szinte minden területén dolgoztam már, emellett pedig nyelveket is beszélek: mindez nagyban megkönnyíti, hogy a munkatársak esetleges problémáit megértsem.

>> Végül is milyen főnöknek tartja magát?

- A magánéletben nemigen tartom a kapcsolatot kollégáimmal. Ugyanakkor a munkahelyi légkört igyekszem kellemessé tenni: barátkozó típusnak tartom magam, olyannak, aki a nehéz helyzetekben tréfával igyekszik feloldani a feszültséget. A kollégáimban igyekszem tudatosítani, hogy mindenki követhet el hibát, ám ha ez megtörtént, ne a baj eltussolásán gondolkodjanak, hanem engem keressenek, hátha együtt meg tudjuk oldani a dolgot.