"Angyali lélek egy szatír testében..."
"Angyali lélek egy szatír testében..." - írta egy helyütt Juhász Gyula Gulácsy Lajosról. Az író gondolata találóan jellemzi a 20. századi magyar művészettörténet talán egyik "legkülöncebb" alakját. Az egyetlen stílusirányzathoz sem sorolható művész modora korai periódusában megegyezett ugyan a történelmi korok világába merülő angol preraffaeliták romantikus festészetével, Gulácsy ugyancsak a középkor világát csodálta, vonzódott a reneszánsz, a barokk és a rokokó világához. Mégis, egyéni képzettársításai, álomvilága túlszárnyalta angol előképeinek negédes tárgyilagosságát.
A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. Megjárta Párizst, de jobban szerette Itáliát, a középkori hangulatot árasztó észak-olaszországi városkákat, ahol visszaálmodhatta magát a régmúlt hétköznapokba. Idegennek érezte magát korában, félt tőle, és végül a modern élet üteme, zaklatottsága felőrölte idegeit. Mindig vándorolt, utazott, még teste kötöttségét is nyűgnek érezte, s mint a róla készült fotók oly érzékletesen adnak számot róla: Gulácsy mindig valaki mássá akart válni.
Gulácsy törékeny művészi világának legérzékletesebb lenyomata grafikai munkásságában tárulkozik fel. Az Első Magyar Látványtár, a székesfehérvári Deák Dénes Gyűjtemény, a kaposvári Rippl-Rónai József Múzeum, valamint több magángyűjtő anyagából összeállított kiállítás hűen adja vissza a művész kifinomult, álomszerű világát. A 94 grafikát és több fotográfiát felvonultató tárlat átfogja Gulácsy egész életművét, számtalan remekművet sorakoztatva fel mind korai, mind kései periódusából: kezdeti éveinek reneszánsz képi világából, rokokó tematikájából és mesevilágából. A kiállítás hűen követi Gulácsy képzeletvilágának átalakulását, a világ ridegségével és idegenségével szemben álló művész harcát, melyről az író barát, Juhász Gyula később így vall: "?Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé?"
Kaszás Gábor
