Aki ma a magyar labdarúgással bárminemű kapcsolatba kerül, meglehetősen rövid időn belül a nehézségek sorolásán kaphatja magát. A már csak az emlékekben élően legnépszerűbb klubok, gazdasági vállalkozások is alultőkésítettek. A stadionok lassan alkalmatlanná válnak a mérkőzések befogadására mind a játék-, mind a nézőtéren.

A szurkolók távolmaradása miatt gyakorlatilag üres lelátók előtt játsszák az egyébként a szórakoztatóiparági kínálat egyik gyöngyszemének gondolt labdarúgó-mérkőzéseket. A hét végén barátokkal, családdal kikapcsolódni vágyó, és véges szabadidővel rendelkező szurkolók egyre nagyobb számban választhatnak az alternatív programok közül.

Ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a tévéközvetítések jogának megszerzéséért nem tülekednek a televíziós társaságok, ugyanis ők is alapvetően abból élnek, hogy emberek százezrei ülnek a képernyő előtt. Hivatásos labdarúgásunk mérkőzései azonban nem vonzzák a készülékek elé a tömegeket, ezáltal a média sem tud - a hirdetéseken keresztül - bevételre szert tenni. A szponzorokat már lasszóval is egyre nehezebb "befogni" és a labdarúgás mellett elkötelezni őket. Ez egyértelműen jelzi, hogy labdarúgásunk meglehetősen távol került a szórakoztatóipartól. Márpedig a szponzoráció lényege éppen az, hogy kikkel és hogyan tudná a szponzor kialakítani a személyes kapcsolatot. Klasszikus reklámkampányait, kommunikációját nem tudja kiegészíteni, árnyalni a szponzoráció eszközeivel, a magyar labdarúgásról kialakult összképpel pedig végképp nem szeretné társítani a márkáját.

A sportágban való állami szerepvállalás mértéke, mikéntje is időről időre változik, a közvetlen sportági irányítás előtt álló megoldandó szervezési, gazdálkodási feladatok (klubok gazdálkodása, "telephelycseréje", fegyelmi-szervezeti kérdések, központi marketingtevékenység és még lehetne sorolni) mind megoldásért kiáltanak. A liga és a klubok közötti szoros szakmai együttműködés segítene elmozdulni a holtpontról, az üzleti alapú labdarúgásnak (is) egyik jellemzője a klubok közötti verseny fenntartásának biztosítása. Ha közel azonos játékerőt képviselő csapatok mérkőznek meg egymással fordulóról fordulóra, a játék kimenetele még az egymástól nagyobb helyezésnyire álló csapatok esetében is háromesélyes lesz. Ez pedig növeli az üzlet fenntarthatóságát, fejlesztését. Az üzleti előrelépés érdekében valamennyi csapatra érvényesen eladható produktumot kell felmutatni, és erre alapozva lehet a helyi, valamint országos piacban rejlő üzleti lehetőségeket kihasználni.

A mai magyar labdarúgó-valóság kicsit lehangoló "csataképének" alapos ismerete nélkül nem képzelhető el változtatás. Egy gyors, és vázlatos számolás - az MLL nemrég megjelentetett hivatalos adataival összehasonlítva különösképpen - jelzi, hogy tényleg gyökeres változásoknak kellene megindulni. Míg a liga csapataihoz kapcsolható szponzori pénzek maximális mérete szakértői becslés alapján nagyságrendileg maximum 4,2-4,5 milliárd forint (és a jelenlegi aktív szponzorpénz kb. 2 milliárd), addig a kiadási oldal 5 milliárd forint. A jelentős ütemben növekvő szponzori bevételek - aminek nincs meg az alapja, hisz nincs néző, nincs média - nem elegendőek a költségek fedezésére. A tudatos költséggazdálkodást, a folyamatos csapatépítést alapfeltételnek tekintve látható, hogy a (klasszikus) marketingtevékenység kialakítása, és az ebből származó bevételek tudnak hozzájárulni a talpra álláshoz.

Ragadjuk ki a bevétel tételei közül a jegyárbevételt. Ha csak az átlagos nézőszámot és a stadionok kapacitását (jelenlegi és maximális) hasonlítjuk össze egymással, látható, hogy a 2001/2002-es hivatalos átlagos nézőszámadatokkal számolva körülbelül 700-800 millió forintnyi tartalékról beszélünk! És a rendszeresen kijáró nézők tömegei a nagy szurkolás közepette fogyasztanak, a kedvenceikkel kapcsolatos ajándéktárgyakat lelkesen vásárolják, ezzel is kifejezve elégedettségüket - ami ugyancsak növeli a bevételeket. A helyszíni nézők megnövekedett érdeklődése magával hozza a televíziós jogdíjak eladhatóságát, a szponzorok érdeklődését.