A kétszáz forintos kenyér nyomában
A magyar sütőiparban jelenleg 1350 vállalkozás működik, mintegy 81-82 milliárd forintos éves árbevételt generálva. A termelés 20 százalékát mintegy ezer - napi 5 tonnánál kevesebbet termelő - kisvállalkozás adja. A körülbelül 10 tonnás napi termelésű 250-300 középvállalkozás az iparág termelésének 38, míg a volt állami vállalatokból alakult mintegy 40 nagyvállalat 42 százalékát biztosítja. Az iparágban szakértői vélemények szerint tetemes, 40-50 százalékos kapacitásfelesleg van, azonban ez nem korlátozódik valamelyik vállalattípusra, hanem eloszlik a három csoport között.
A túlkapacitás ellenére már a múlt év végén megjelentek olyan hírek, amelyek szerint egy kilogramm kenyér ára 200 forint fölé fog emelkedni 2004 elején. Ennél - mint tapasztalhattuk - árnyaltabb a kép, hiszen a fizetendő összeg a piaci viszonyoknak megfelelően alakul ki. Ár szempontjából nagy eltérések mutatkoznak regionálisan, mivel a Nyugat-Dunántúlon átlagosan mintegy 20 forinttal drágább a kenyér, mint a fővárosban és környékén.
Attól függően is változik a fizetendő összeg, hogy milyen típusú boltban vásárolunk. Míg a kis-, elsősorban a napi szükségleti cikkek eladására szakosodott boltok kénytelenek a beszállítók áremelését beépíteni az árakba, addig a hipermarketek, illetve a nagy láncok megtehetik, hogy nem emelnek, vagy ha igen, csak szerényebb mértékben. Ezt az magyarázza, hogy több hipermarket saját pékséggel rendelkezik, s méretüknél fogva alkuerejük is nagyobb. A harmadik ok a széles árukínálat, amely lehetővé teszi a keresztfinanszírozást, azaz a kenyéren esetlegesen realizált veszteség kompenzálását. A kereskedők alkuerejét mutatja, hogy a Sütőipari Egyesülés adatai szerint a gabonavertikumban realizált nyereség 55 százaléka a kereskedőknek jut.
A kenyérért fizetett árat természetesen befolyásolja az is, hogy milyen jellegű terméket vásárol a vevő. Hazánkban jóval nagyobb az olcsóbb termékek aránya a többi, differenciáltnak tekinthető termékhez (például magos, rozsos, tartós kenyerek) képest, mint az Európai Unióban. Ez, illetve az eltérő bérszínvonal az a két kulcstényező, ami miatt az uniós piacokon az átlagos kenyérárak a hazaiak 2-2,5-szeresei.
A hazai sütőipari vállalkozások azonban nagy valószínűséggel a csatlakozás után sem tudják majd kihasználni a fenti árelőnyből adódó piaci lehetőségeket. Egyrészt a kenyér minőségének fontos meghatározója annak frissessége, ezért a nagy távolságokra való szállítás nem lehetséges, tehát csak a határhoz közeli területek lehetnének potenciális célpiacok.
Másrészt az elosztási csatornákhoz, tehát a bolthálózathoz nem férnek majd hozzá a magyar cégek. Ausztriában például a pékek termékeik körülbelül 75 százalékát saját boltjaikban értékesítik, azaz nagymértékű előre történő integráció tapasztalható. Ezzel magyarázható többek között a sógoroknál tapasztalható 20-25 százalékos sütőipari jövedelmezőség. Összehasonlításképpen Magyarországon a saját boltban történő értékesítés aránya 8-10 százalék.
A harmadik rendkívül fontos akadály az, hogy a hazai vállalkozások tőkeellátottsága nagyon rossz, az iparág nyereségrátája 2 százalék körüli, amin az év eleji áremelés sem változtatott, mivel a pékek csak a költségeik növekedését hárították tovább. Ráadásul a tendencia folyamatos csökkenést mutat, noha a kiindulónak tekinthető 1992-es 7,2 százalékos érték sem mondható magasnak. Ez azt jelenti, hogy az EU-csatlakozás után az 1350 hazai vállalkozás 20-25 százaléka nem tudja majd teljesíteni a szigorodó előírásokat, és ezért kénytelen lesz felhagyni eddigi tevékenységével. Egy másik, az iparággal kapcsolatos veszély lehet, hogy a tőkeerős uniós cégek több magyar vállalkozást felvásárolnak, ezzel alakítva át az iparágban uralkodó erőviszonyokat. Igaz, a fő tevékenységként a sütőiparban működő társaságok tulajdonosai között 26 százalékban már ma is külföldieket találunk.
