Az emberi törékenység
Egy héttel a Monet és barátai című, óriási érdeklődést kiváltó kiállítás után újabb egyedülálló eseménynek ad otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum: a mostani tárlat Alberto Giacometti, a XX. század legjelentősebb szobrászának nevezett svájci alkotó életművét mutatja be.
Bár minden kiállítás mögött komoly munka húzódik meg, most a szerencse is a szervezők kezére játszott. A zürichi Alberto Giacometti Alapítány, amely még a művész életében jött létre, s a legtöbb Giacometti-alkotással dicsekedhet, felújítja a kiállítótereit. Az alapítvány mindenképpen kölcsön akarta adni a tárgyakat a felújítás idejére, lehetőleg egy EU-csatlakozásra váró országnak. Így jutott el Magyarországra a kiállítás anyaga, mely kiegészül más gyűjteményekből, például a zürichi Kunsthausból származó darabokkal is.
Giacometti minden alkotását - korszakaitól függetlenül - áthatja az élet esendősége. A második világháború utáni töredékszerű, egy-egy végtagot ábrázoló szobrai láttán nehéz nem gondolni a háborús nyomorékokkal teli kórtermekre, vagy akár a taposóaknákra, melyek mind a mai napig szedik áldozataikat. A svájci szobrász egy interjújában azt mondta: módszeresen dolgozott azon, hogy értelme ne módosítsa azt, amit a szemével lát. Ennek a kijelentésnek látszólag ellentmondanak irreálisan vékony, szinte légies vagy egészen apró szobrai pedig, ha megfelelően figyelünk magunkra és másokra, nem nehéz meglátnunk a törékenységet és sérülékenységet, amely minden emberben megbújik.
Az akadémikusképzésben részesült szobrász kezdetben olyan akadémikus műfajokban próbálta ábrázolni a látottakat, mint az akt vagy a portré, s ezektől később sem szakadt el. Kapcsolatba került a szürrealistákkal, de egész életében foglalkoztatta a korábbi korok művészete is. 1946-47-től datálhatóak magasba nyúló figurái, amelyeket látomásos élményei hatására kezdett alkotni. Ekkorra forr ki festészete is, képein meghatározóak a portrék, amelyek mindig hasonlítanak a modellre, de visszaköszön a szobroknál érezhető szomorúság is.
Mindemellett lenyűgöző Giacometti szakmai tudása. A szobrairól szinte el sem tudjuk képzelni, hogy öntötték őket. Törékenységük és kidolgozottságuk láttán az az érzésünk támad, mintha Giacometti a saját kezével gyúrta, tapasztotta volna a fémet, ahogy mások az agyagot. Sokszor oly vékony az anyag, hogy áttöri a tér, s ez még több finomságot ad a munkáinak.
