Az ágazat átalakítása előtt célszerű megvizsgálni, mit tettek más országokban. Ebben segíthet a londoni Nemzeti Gazdasági Kutatási Társaság (National Economic Research Associates - NERA) amely 2000-ben több mint 25 országra kiterjedően vizsgálta a reformokkal kapcsolatos egészségpolitikai tapasztalatokat. Ennek hazai vonatkozásairól tartottak kerekasztal-megbeszélést a napokban a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjában.

Az egészségügyi ellátórendszerek átalakítása több társadalmi csoportot is érint, melyek céljai nem teljesen azonosak. Az állampolgárok páciensként magas színvonalú ellátást akarnak. Finanszírozói szerepben azonban az állampolgárokat jobban érdekli az általános költségszint és a hatékonyság. Az egészségbiztosítók valószínűleg a hatékonyságra és a költségek kézben tartására koncentrálnak, míg az egészségügyi ellátók inkább bevételeik, vagy az új technológiák és innovációk alkalmazási lehetőségei miatt aggódnak. A döntéshozók feladata e sokrétű célrendszerek kiegyensúlyozása. A NERA-tanulmány az egészségügyi reform négy alapelvével foglalkozik.

Felmerül az alapvető kérdés, eleget költünk-e az egészségügyre, rendelkezünk-e ennek elbírálásához elegendő információval, illetve a társadalom véleményét mennyire veszik figyelembe a döntéshozók. Az utóbbi időben az érdekeltek által megfogalmazott kijelentések nem segítik elő az állampolgárok eligazodását.

A 2001-es OECD-jelentés alapján Magyarország mind abszolút, mind relatív mértékben keveset, 6,8 százalékot költ egészségügyre (Csehország 7,3 százalékot, míg az OECD átlag 8,4 százalék), a kiadások növekedése elmarad a GDP bővülése mögött, ami rámutat, hogy az egészségügy nem valós prioritás, és ha ezen nem változatunk, elmaradásunk nem fog csökkenni az Európai Unió országaihoz képest.

Másik alapelv az igazságos hozzáférés. Ennek két aspektusa van, a horizontális és vertikális igazságosság. Míg az első alapelv érvényesülését senki sem kérdőjelezi meg, addig arról még vita sem indult, hogy a meglévő erőforrásokat miként osszuk meg például a cukor-, illetve a daganatos betegek kezelése között. Még egy tévhitet célszerű eloszlatni. A felmérés szerint a magyar betegek ellátásukhoz történő hozzájárulása (térítési díj és hálapénz) eléri az OECD-országok 20 százalékos átlagát.

A hatékonyság elve a harmadik, amelyet gazdasági szakemberek gyakran megkérdőjeleznek. Pedig tény, hogy a magyar egészségügy 300 dollár/év ráfordítás mellett a jelen színvonalon működik. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell a hatékonyság növelésére törekedni, és újragondolni, mely eljárásokat milyen arányban támogassunk, de a sommás ítéletek nem vezetnek el a közös gondolkodáshoz.

S végül az innováció elve. Az egészségügyi ellátórendszernek ösztönöznie kell a megfelelő termék-, diagnosztikai, terápiás, adminisztratív és szerződéses innovációkat, valamint azok optimális alkalmazását. Az egészségügyi ellátórendszer legtöbb szereplője úgy véli, hogy az innováció kedvező hatású, hiszen az gyakran eredményez költségmegtakarítást és hatékonyságjavulást. Jó példa erre az új sebészeti technikák alkalmazása, amelyek megrövidítik a kórházi tartózkodás időtartamát, és egységnyi idő alatt a korábbinál több ember kezelését teszik lehetővé. A döntéshozók akkor szembesülnek dilemmával, amikor az innovációk költségnövelő hatásúak. Az ilyenfajta problémák alapvetően erőforrás-allokációs kérdések, melyek megoldása attól függ, hogy más alapelvekhez és célokhoz milyen prioritásokat rendeltünk. A társadalomnak mérlegelnie kell, hogy milyen kezeléseket hajlandó megvenni, és milyen áron.

Míg ezekben az alapelvekben nem alakul ki társadalmi konszenzus, az egészségügy reformja egy soha el nem kezdődő, és be nem fejeződő permanens izgalmi állapot marad anélkül, hogy a valós cél, a lakosság egészségi állapotának javulása bekövetkezne.