Művészet & érték
Amikor elkezdtem gondolkodni, milyen festmények állnak közel hozzám, a töprengés után is ugyanaz jutott eszembe, ami elsőre beugrott. Alapvető élményt jelentett számomra, amikor tizenéves koromban egy szakkörben azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk le egy képet. Csontváry Marokkói tanító című festményét választottam, mert már az első pillanatban lenyűgöztek a színei. Pedig akkor csak reprodukción láttam, mégis elbűvölt az egyszerre merész és finom színkezelés.
Miközben elkezdtem másolni a képet, rabul ejtett, folyton új, apró elemeket fedeztem föl benne. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, úgy éreztem, még tovább kell tökéletesítenem. Bár gyerekkoromban sokat rajzoltam, festettem, versenyekre is jártam, ez a szenvedély egyszer csak abbamaradt. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, amikor egy kép ilyen elementárisan magával ragadott.
Van valami megbabonázó mágia Csontváry életművében. Nem lehet otthagyni a képeit, nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Először is olyan nagyok, s annyira egyéni a színviláguk, a fények olyan kidolgozottak, finomak, hogy hosszú időn át lehet nézegetni minden részletét. Tizenévesen, a másolás feladatával birkózva igyekeztem ennek a tökéletességnek megfelelni, vettem zsírkrétákat, aztán órákig próbálgattam az árnyalatokat, hogy minél nagyobb legyen a hasonlóság. Jó nagy kartonra rajzoltam a képet, ma is megvan. Annyira izgatott a festmény térbelisége, hogy a saját másolatomat háromdimenzióssá tettem. Amikor elkészültem a tanító figurájával, utána ezt beragasztottam egy dobozba, hogy kiemelkedjen az alak a doboz hátteréből.
Aztán elmentem Pécsre is, s borzasztóan örültem, amikor láttam, milyen szép a Csontváry Múzeum, milyen komoly gyűjtemény van ott. Csontváry színei és ragyogó fényei igazán csak élőben jönnek ki. A legjobb reprodukciók se képesek kiváltani azt az elementáris élményt, amikor az ember ott áll egy hatalmas kép előtt, s nem tud szabadulni a látványtól. Ott volt például a Mária kútja Názáretben is, amelyen minden alakot hosszan lehet nézegetni. Erről egyetemista koromban hallgattam egy művészettörténeti előadást, amelyen szintén kiderült, milyen kimeríthetetlen gondolatilag az a mű.
Egyébként érdekes, hogy tizenéves koromban - mint sok mai tinédzser - folyton feketében jártam. Miközben lenyűgöztek Csontváry merész színei és fényei, én magam föl nem mertem volna venni, mondjuk, egy piros ruhát. Most viszont annál inkább imádom a színeket.
Nagyon szeretek más festőket is, tavaly például Bécsben elbűvölt az, hogy úgy is lehet kiállítást rendezni, ahogyan a Toulouse-Lautrec-tárlatot megrendezték a Leopold Múzeumban. Olyan volt, mintha egy párizsi mulatóba léptünk volna be. Merőben más világ, de erősen hatottak rám ugyanabban a múzeumban Egon Schiele képei is. Kamaszként Dalí volt a nagy kedvencem, úgy látszik, vonzódom a szürrealistákhoz meg a 20. század elején alkotott művekhez, akármelyik irányzathoz tartoznak is. Azt érzem mindig, hogy az tényleg igazi aranykor volt.
Meg imádom a portrékat, biztos, hogy a Marokkói tanító esetében is megragadott ez az arc. Megbabonáz néha egy-egy kifejező tekintet, nagyon tetszik, ha megelevenedik egy ember. Igaz, ez se véletlen, hiszen a színpadon mégiscsak embereket kell életre keltenem. Színészként egyébként is fontos számomra a képzőművészet. Alapvetően meghatároz sok mindent a vizuális látvány, a közeg, amelyben játszunk. Nagyon szeretem, amikor egy olvasópróbán a rendező nemcsak a saját elképzeléseiről beszél, hanem ezt vizuálisan is meg tudja ragadni.
Remélem, hogy Budapestre is jellemző lesz az, ami Bécsre: ott szerte a városban, a hirdetőoszlopokon az aktuális kiállítások, remek fesztiválok plakátjai vonzzák a járókelők tekintetét. De talán nálunk is megmozdult valami, ezért örültem a budapesti Monet-kiállítás iránti őrületes érdeklődésnek. Be kell szoktatni az embereket a múzeumokba. Vagy akár a színházba. Biztosan sok sznob is elment a Monet-kiállításra, mert ezt illett látni. De lehet, hogy tetszett nekik, s legközelebb elmennek máshová is.
