Túlképzettség, féltékenység?

Egy állásinterjún nemcsak előny lehet a több diploma, a sokféle képzettség, hanem akár hátrány is. Ha jelentkezünk egy vállalathoz, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy még az állásinterjúra sem kapunk invitálást, és hosszas várakozás után sem jelentkeznek.

Hosszú tépelődés után felhívjuk őket, és reménykedve kérdezzük, netán elveszett vagy nem érkezett meg a szépen, amerikai módra megírt CV.

A válasz meglepő is lehet, miszerint sajnos az általunk feltüntetett jellemzők szerint túl sok a képzettségünk az adott pozícióra. A kulisszák mögött érdekesen alakulnak a dolgok. A megbízó keres egy az általa kialakított elvárási rendszernek megfelelő jelöltet, aki alkalmas az adott állásra, ám a megbízó sok esetben nemcsak az elvárások, hanem saját komplexusai alapján is szűr.

Két diploma, egy-két idegen nyelv kiváló ismerete, szakmai tapasztalata, MBA-végzettség és nemzetközi tapasztalat - általában azt a kényes kérdést veti fel (tisztelet a kivételnek!): miért akar ez az ember erre a pozícióra jelentkezni, vajon nem az én helyem kellene neki? Az okos vezető olyan embert választ, akinek delegálhatja a feladatokat, és az jól végzi el azokat. Optimális esetben nem félti a helyét, ha valóban csapatban gondolkodik. Az élet azonban gyakran mást produkál. A legtöbb vezető nem szereti a konkurenciát, így egy túlképzettnek tűnő, ambiciózus jelölttel sem szeretne versenytársat magának, akiről esetleg kiderül: jobban ért a feladatkörhöz. Az egyik legfontosabb vezetői erény a főnök és az őt körülvevő csapat képességeinek reális ismerete. Csak ezzel kerülhető el az irigység és a túlzott, már egészségtelen munkahelyi versengés.

Az első diploma megszerzése után érdemes pár évet gyakornoki munkakörben eltölteni, ahol megtanulhatjuk, mit jelent valóban a munka, munkahely, szervezet, csapat - mivel ebben az időszakban alakul ki, mi is érdekel bennünket valójában. Ennek ismeretében érdemes továbblépni és az érdeklődésnek megfelelően szert tenni újabb képzettségre.