Előremenekülő ágazat

Több mint tíz év alatt sikerült egy korszerű húsipari vállalatot felépítenie. A beruházásoknak és fejlesztéseknek köszönhetően stabilak a cég hazai és külpiaci kapcsolatai. Mégis feladja a leckét a csatlakozást követő új piaci verseny?

Szerény a cég tavalyi nyeresége. Pedig tulajdonostársaimmal olyan céget hoztunk létre, amely zárt integrációs rendszerben működik, és kevésbé érzékeny a piac változásaira. Az alapanyag-termeléstől a késztermék-értékesítéséig minden egy kézben van. Azonnal reagálni tudunk, ha a piac bármely szegmense változik. A tőlünk független közgazdasági és monetáris környezettel azonban nem tudunk mit kezdeni. Az ésszerűtlenül erős forint és az alacsony értékesítési ár tavaly közel egymilliárd forint eredménycsökkenést okozott. Pedig nem dolgoztunk rosszabbul, több állatot dolgoztunk fel, több terméket értékesítettünk. Valamennyi vállalati mutatónk jobb, mint volt 2003-ban.

A kedvezőtlen hatások mennyiben védhetők ki? Van rá jó recept?

Az ipar óriási teljesítménykényszerben van, megoldást az egyéni, cégre szabott, jó megoldások sem jelentenek. A hazai baromfi- és húsipari cégek 90 százaléka akkor sem képes eredményesen működni, ha megfeszül a munkában. Mi a zárt pulykatermelő és -feldolgozó integrációs rendszerünknek köszönhetően álljuk a sarat, és tudtunk némi nyereséget produkálni. A külpiacokon pedig megpróbálunk közvetlenül szállítani a kiskereskedelmi cégeknek, kiiktatjuk a nagykereskedelmet, mert sajnos a most csatlakozott országok közül mindenki olcsóbban tudja a termékeit értékesíteni, mint mi, magyarok. Náluk nagyobb a nemzeti támogatási rendszer, hatékonyabban is működik, és a teljes agrár-élelmiszeripari vertikumot segíti. Ha nálunk nem változik a jelenlegi rendszer, sok hazai húsipari cég reménytelen helyzetbe kerülhet.

Általában ilyenkor a tőkekivonás is elindul az ágazatból. Tulajdonosként felmerült-e önben, hogy esetleg máshová fekteti be pénzét?

Nem, eszembe sem jutott. Ezt a szakmát művelem több évtizede, ehhez értek, itt tudok boldogulni. Nem akarok és nem is tudnék már más területen ilyen biztonságosan mozogni, mint a baromfiiparban. Nem áll szándékomban kimenekülni az ágazatból. A hozzám hasonló tulajdonostársakkal, akik a szakmát magas szinten művelik, hosszú távon itt képzeljük el az életünket. Tőlünk független okok miatt nem akarunk megválni azoktól a húsipari vállalkozásoktól, amelyeket másfél évtized alatt építettünk fel kemény munkával. Ez az ágazat jól működik, évtizedek óta európai színvonalon termelt és termel most is. A cégek korszerű technológiát alkalmaznak, piacképes termékeket gyártanak, megfelelnek a legszigorúbb nemzetközi élelmiszer-biztonsági és higiéniai feltételeknek. Ezért szomorú, hogy ennek ellenére azt kell kérdeznem: és akkor hol a jövedelem, hol a nyereség?

A hazai hús- és baromfiiparban jelenleg óriási a mozgás. A tulajdonosi kör átrendeződése mellett az ágazatban egy időben figyelhető meg a kapacitások koncentrálódása és felszámolása. Az ön cégét ez mennyiben érinti?

Nem akarunk kapacitásokat vásárolni, sem eladni. A tulajdonosi kör sem változik. Maradunk azon a fejlődési pályán, amelyre évekkel ezelőtt ráálltunk. Bővítjük a konyha- és félkész termékek gyártását, a frisshús-piacon meg kívánjuk őrizni a vezető pozíciót. A csatlakozást követően várható volt a tulajdonosi kör átrendeződése, a kapacitások "mozgása". Ez a piacnyitás természetes velejárója, amellyel minden hazai húsipari vállalkozó számolt. A vállalkozások súlyos milliárdokat fordítottak a cégek fejlesztésére, arra, hogy az EU-piaci nyitáskor versenyképesek legyenek. Nem a mi húsipari cégeinkkel van a gond, hanem azzal, hogy a magyarországi élelmiszerpiac importhányada 15-20 százalékkal nő évente. Probléma az is, hogy nincs megfelelő minőségi ellenőrzés, és minden termék így zúdul ránk. Ezt elkerülhetnénk, ha a bejövő termékekkel szemben érvényesítenénk az EU-országokban velünk szemben állított minőségi követelményeket. A schengeni határ ma még Ausztriánál húzódik, minden feltétel adott az importált élelmiszerek tételes vizsgálatához. Támogatási rendszerünk sem hatékony, ezért sorra leköröznek bennünket, a valamikori "bezzeg" magyar mezőgazdaságot a lengyel, a cseh, a szlovén és a szlovák cégek az európai piacon. Ha nem lesz változás, sokan mennek majd tönkre, és a Gallicoop sem lesz könnyű helyzetben. A húsipar tovább zsugorodik, és vele együtt az állattenyésztés, így valóban kérdésessé válhat a mezőgazdasági termelők, a vidék jövője. Rémálmaimban se jöjjön elő egy latin-amerikai típusú rendszer a magyar agrárélelmiszer-gazdaságban.

A Gallicoop képes-e korrigálni versenyhátrányát a most csatlakozott országok baromfiipari cégeivel szemben?

A vállalatban vannak tartalékok, ám arra nincs elegendő szabad forrásunk, hogy sikeresen tudjunk versenyezni a nálunk erősebben támogatott európai országok baromfi- vagy sertésfeldolgozóival. Ha az állam kedvezőbb feltételeket biztosít, akkor versenyképesek lehetünk. Meggyőződésem, hogy néhány intézkedéssel többlet-költségvetési kiadás nélkül is erősíteni lehetne az ágazat versenyképességét. Magyarország Európában termálvíz-nagyhatalom, mégsem hasznosítjuk az alternatív olcsó energiaforrást. Sőt, aki hasznosítja, azt környezetvédelmi bírság sújtja. Pedig a geotermikus energia felhasználásával a magyarországi élőállat-előállítás önköltsége számottevően csökkenne. Ha versenyképessé tudjuk tenni a hazai élelmiszer-ágazatot, nő az állami bevétel, hiszen a többletteljesítmény többlet-adóbevételeket jelent. Helyreállhat a gabonapiaci egyensúly is. Tudjuk, hogy a hazai gabona egy része nem piaci, hanem minőségi okok miatt értékesíthetetlen. Ez a többletgabona takarmányként igen jól hasznosul az állattenyésztésben. A csodálatos adottságú Magyarországon 15 év alatt tízmillióról hárommillióra csökkent a sertések száma, miközben Dánia 12 millióról 26 millióra növelte az állományt, Hollandia pedig 18 millióra. A lehetőségeink tehát adottak, ha akadálymentesítjük az állattenyésztési és húsfeldolgozási versenypályát. Környezetvédelem címén hatalmas összegű felesleges beruházásokra kényszeríti az állam az ágazat szereplőit. Például szilárd burkolatú tározót kell építeni a szerves trágya tárolására. Ha ezt Hollandiának is teljesítenie kellene, nem maradna területe a termeléshez. Az állami hatósági feladatellátásért a feldolgozók fizetnek. Más országokban ezt a költségvetés finanszírozza. A vágóhídi állati hulladék megsemmisítése az EU minden országában állami feladat, nálunk a feldolgozó ATEV 1,5 milliárd forintot fizet be a költségvetésbe.

Meddig zsugorodhat még az ágazat? Túl vagyunk a mélyponton? A csatlakozásra váró országok, például Románia vagy Bulgária jelenthet-e ránk nézve veszélyt?

Ha nem lesz változás, a húsipar teljesítménye továbbra is csökkenni fog. Lehet, hogy nekünk is újabb stratégiát kell kidolgozni. Románia komoly versenytársunk lehet, ha mindent megtesz az állattenyésztési ágazat felzárkóztatásáért, és tanul azokból a hibákból, amelyeket mi elkövettünk. Ma Romániában egy kilogramm élő csirkéért a termelő 250 forintot kap, az élő sertésért kilogrammonként 350 forintot, tehát többet, mint amennyit a magyar termelő. A hazai támogatási rendszer alapvető problémája, hogy 1990-ben kettévált az állattenyésztés és a földhasználat, az EU-ban viszont nem. Ott a föld alapú támogatás az állattenyésztés jövedelmezőségét javítja, nálunk nem. Hiába működik a föld alapú juttatás Magyarországon, ha az állattenyésztő piaci áron jut takarmányhoz, ráadásul a termelési költségeket a földbérleti rendszer terhei is növelik.

A pillanatnyi körülményeket figyelembe véve lát esélyt a továbblépésre?

Előremenekülve próbálunk jól kijönni a jelenlegi nehéz helyzetből. Növeljük a jobban feldolgozott, nagyobb hozzáadott értékű termékeink mennyiségét, amelyeket az új piaci szereplők nem tudnak könnyen előállítani. A vállalat pénzügyi helyzete stabil, a korábbi beruházások révén jelentős az amortizáció, tehát továbbra is tudunk fejleszteni. A friss húsban és a konyhakész termékek piacán látunk lehetőségeket, és tudomásul vesszük, hogy nem tudunk versenyezni Brazíliával a fagyasztott baromfi- és sertéshús piacán.

Másfél évtized elteltével a vállalat termelése harmincszorosa az indulás éveiben mértnek. Ez idő alatt hogyan változott az ön élete? Mennyiben más, mint tíz évvel ezelőtt?

Ma már minden időmet leköti a vállalat. Ahhoz, hogy jó döntéseket tudjak hozni, mélyebb összefüggéseiben kell ismernem a piacot, és ez állandó készenlétet, éberséget igényel. Aki a saját vagyonát is kockáztatva menedzsel egy céget, kevés időt tud szakítani arra, hogy az érdeklődési köréhez tartozó más területeken is naprakész legyen. Pedig valamikor nálam ez így működött. Ám mindenki így van ezzel, aki hozzám hasonló munkát végez. Egyébként szeretem a céget, a feladatokat és a kihívásokat. Nem jelent gondot, ha időnként a szombatról és a vasárnapról is le kell mondanom.

Nincs szabadidő, nincs szabadság?

Szerencsére az időmet magam osztom be. Lehet, hogy napokig dolgozom reggeltől késő estig, de ha pihenésre, feltöltődésre van szükségem, egy-két napra el tudok szabadulni, mert a cég olajozottan működik megbízható tulajdonostársaim és kollégáim segítségével.