Már nem szórják a pénzt a labdarúgókért

Egyetlen nagyobb horderejű átigazolási hír sem rázta meg az európai labdarúgó üzletet. Bár január végéig nyitva tartó játékospiacon még két hét is hátravan, nagyon valószínű, hogy senkiért nem adnak 20 millió font feletti transzferdíjat.

A klubot váltó labdarúgók többsége lejárt szerződésű, vagy kölcsönbe adott játékos. A még érvényes kontraktussal rendelkezők jelentős része 200 és 500 ezer fontnak megfelelő összegért cserél csapatot. A néhány milliós átigazolások is már-már ritkaságnak számítanak.

Igaz, úgy tűnik, az Arsenal nyélbe üthet egy komolyabb üzletet, ha kifizeti a southamptoni 16 éves tiniért, Theo Walcott-ért beígért 15 millió fontos vételárat. Valószínűleg ennél is nagyobb összegért kelhetne el Michael Ballack. Az eladólistán lévő német játékos a korábbi hírek szerint a Manchester Unitedbe és a Real Madridba is szívesen átigazolt volna. Egyelőre azonban a kérők nem hallatják hangjukat.

Néhány évvel ezelőtt még mesés összegeket is hajlandóak voltak kifizetni a klubok egy-egy nagy sztárért. 1999-ben óriási visszhangot kapott amikor, Christian Vieri 32 millió fontért szerződött az Interbe, a Laziótól.

Egy évvel később Luis Figo átigazolása híre csattant bombaként: a Barcelona kiválósága 37 millió font ellenben váltott az ősi rivális Real Madridhoz. 2001-ben aztán a királyi gárda kifizette minden idők legnagyobb átigazolási summáját. Zinedine Zidane 45,6 millió fontért hagyta ott a Juventust.

Az utóbbi években egész Európa szerte folyamatosan csökkent a transzferdíjak összege. Igaz, az időközben az orosz milliárdos Roman Abramovics tulajdonába került londoni klub, a Chelsea viszont jelentősen megnövelte játékoskeretének bővítésére szánt büdzséjét.

Abramovics csak az öt legdrágább játékosáért mintegy 155 millió fontot fizetett ki, a legtöbbet, 24,4 millió fontot Mickael Essienért adták ki. Ez az összeg egyben a legmagasabb summa is volt 2005-ben. A második legnagyobb átigazolási díjat is a Chelsea jegyzi tavaly: Shaun Wright Phillips 21 millió fontba került.

A kiemelkedő összegű átigazolások ideje a klubok tulajdonosainak szándékai szerint lejárt, egy-egy kivételtől eltekintve – vagy az orosz olajmágnások labdarúgó befektetéseit leszámítva – a klubok komoly gazdálkodásba kezdtek. Ennek egyik jele a lejárt szerződésű játékosok igazolása, vagy a fejlődő kelet-európai, ázsiai és afrikai labdarúgó nemzetek játékosainak alkalmazása.

A másik jel a játékosok fizetéseinek maximalizálására tett számtalan kísérlet, még ha egyelőre csak a nyilatkozatok szintjén is. A játékosokkal kapcsolatos költségek rohamos növekedésének megállítása teljesen érthető törekvése a klubvezetőknek.

Míg az ötvenes évek végéig a csapatok bevételeinek körülbelül 20-30 százalékát fordították a sztárok, játékosok fizetésére, addig ez az arány a nyolcvanas évek utolsó éveiben már elérte az 50 százalékot. Kiderül azonban, hogy felső határ még ennél is jóval magasabban van: a játékosok fizetésére a bevételeknek már átlagosan 70 százalékát fordították.

Ezzel gyakorlatilag elérték az amerikai jégkorong liga, az NHL 75 százalékos játékosbér arányát, ami néhány más tényezővel együtt a tavalyi bajnoki szezon teljes törléséhez vezetett, miután a tulajdonosok finanszírozhatatlannak ítélték meg az ilyen mértékű bérkiáramlást.

Az európai labdarúgás nem csak a bérek bevételi arányát, hanem a tévéközvetítési jogdíjaknak köszönhetően a bevételek nagyságát tekintve is utolérte az amerikai ligákat. A kontinens és a szigetország legerősebb bajnokságaiban a labdarúgók fizetése eléri az átlagos egymillió dollárt, ami ugyancsak versenyképes az amerikai ligák átlagfizetéseivel.

Az üzleti érdekeltség megnövekedéséből adódóan az európai klubok a tengeren túli üzleti megoldások átvételi lehetőségeit keresik. Ennek egyik eleme az úgynevezett salary cap (fizetési sapka), azaz a játékosokra fordított bértömeg összegének maximalizálása.

A másik eleme – amit jelenleg csak egyes vonásaiban alkalmaz Európa – a játékosok átigazolásának a rendszere. Az amerikai ligákban – elsőként a baseballban – a már a XX. század fordulóján komoly pénzügyi méreteket öltő versenyből adódóan a játékosok lényegesen többet kerestek, mint az átlagos munkabér.

A tulajdonosok mindent megtettek annak érdekében, hogy az ellenőrzésük alatt tarthassák a játékosok csapatváltását, valamint a fizetések nagyságát. A két téma nagyon szorosan összefügg, ugyanis a korlátozás nélküli átigazolás lehetővé teszi az átcsábítást, a szerződött összegre való ráígérést, ami viszont gyors tempóban megnöveli a bértömeget is.

Minden szerződés egy évre szólt, és tartalmazta az úgynevezett reserve clause-t, amelynek értelmében a játékos a megállapodás lejárta után nem írhatott alá más csapathoz a klubja engedélye nélkül. Ha a tulajdonosok igényt tartottak rá, újra kellett tárgyalnia a kondíciókat, ha pedig távozni szeretett volna, akkor kérnie kellett az elengedését.

Ha egyik út sem volt járható, akkor nem tehetett mást, mint játéktilalommal sújtva várta a későbbi megállapodást. Ez utóbbi megoldás a rendszerváltás előtti Magyarország átigazolási szabályzatát is jellemezte.

A közvélekedéssel ellentétben, miszerint az amerikai ligák alapjaiban eltérő gazdasági bázison és versenyrendszerben szerveződnek, mint az európai labdarúgás, az előbb említett folyamatok gyakorlatilag szó szerint lejátszódtak a kontinensen. Tehát mindazon törekvések, amelyek most önálló elemekkel megoldást keresnek, egyáltalán nem idegenek az európai sportgazdaságban!

Az európai labdarúgás első évtizedeit az „üzleti vagy amatőr” versenyrendszer kialakításának dilemmája, valamint küzdelme jellemezte. A mintaadó szabályozás már egy évszázaddal ezelőtt is az angol bajnoki rendszerre épült.

Az átigazolást 1888-ban engedélyhez kötötték, nem sokkal később a korábban említett „reserve clause”-hoz hasonló szabályozást is bevezették, a baseballra emlékeztető motivációra alapozva. Ennek értelmében a „retain-and-transfer” rendszer alapján a csapatok a szezon végén listán sorolták fel azokat a játékosokat, akikkel szerződést akartak hosszabbítani, és külön csoportban azok nevét, akiket átadólistára tettek.

Az első ismert átigazolás 1895-ből származik, amikor James Crabtree 300 fontos átigazolási díjért került az Aston Villahoz. Ugyanebben az évben hivatalosan is előírták, hogy az átigazolási díjakban az érintett kluboknak kell megegyezniük, a fizetésekben pedig a játékosnak és az őt alkalmazó csapatnak. A századfordulót követő első évtizedben már 350 fontban maximalizálták a transzferdíjat.

Az országonként eltérő labdarúgó fizetések kikényszerítették a nemzetközi átigazolási szabályozást. Az angolok 1926-ban megegyeztek a FIFA-val, és a többi ország sorban átvette a kialakított gyakorlatot.

Ennek értelmében más országba nem lehetett a nemzeti szövetség hozzájárulása nélkül átigazolni, továbbá minden játékost szezononként regisztráltak – amatőr vagy profi státuszban – és a bajnokság végén nyilatkozni kellett a retain-and-transfer rendszer szerint.

Egészen 1995-ig a klubok birtokolták a játékosok említett regisztrációját, függetlenül attól, hogy érvényes vagy lejárt szerződésű játékosról van szó. Ennek alapján mindenképpen átigazolási díj megállapítására került sor. Amennyiben valakit a klub nem akarta elengedni, irreálisan magas átigazolási díjat kért.

Az 1957-es római megállapodás értelmében az akkor még csak hat országra érvényesen a munkaerő szabadon mozoghatott a tagállamok között. A szabályozás valamennyi ágazatra, így a professzionális sportra is érvényes előírásokat tartalmazott. Ez pedig éles ellentétben állt az akkor még érvényben lévő korlátozó átigazolási rendszerrel.

A szabályozás először általános érvénnyel két külföldi játékos szerepeltetését engedte, majd 1991-től kezdődően a „3+2” szisztéma lépett életbe. Csapatonként 3 külföldit, valamint 2 olyan külföldit, aki legalább 3 éve játszott az ifjúsági csapatban, lehetett szerepeltetni.

A Bosman-ügy forradalmi változásokat hozott az európai átigazolási rendszerben. Bosman a belga Liege-től a francia Dunkerque-hez akart igazolni, de a belga szabályozás szerint megbeszélés nélkül rögzíthette a klub az átigazolási díjat.

A bírósági határozat értelmében a labdarúgásnak vannak üzleti dimenziói, és ennek alapján az általánosan alkalmazott üzleti jognak kell érvényt szerezni. Ez pedig nem korlátozza a munkavállalók szabad mozgását.

Ennek alapján a szerződés nélküli játékosért nem lehet átigazolási díjat kérni. A döntést követően meglódult a fizetési spirál, ugyanis a szerződések lejártához közeli játékosok fizetése ugrásszerű növekedésnek indult.

Az amerikai ligákban a szabad ügynök intézményének bevezetésével szabályokhoz kötötten, de biztosítják a játékosok mozgását. Ugyanakkor a szerződések érvényességi ideje alatt a szerződések tartalma a csapatváltoztatás idején sem változik – nem lehet felfelé licitálni, ezzel növelni a bértömeget.

A karrier első éveiben még igencsak korlátozott átigazolási jogokért cserébe előre, és általános érvénnyel rögzített minimum fizetés – ami messze meghaladja az átlagkereseteket. A szorosan kézben tartott átigazolási lehetőségek mellett a salary cap bevezetésével liga szinten meghatározott a ligabevételek százalékában a játékosokra fordítható fizetés.

A csapatokra érvényesen pedig egy alsó minimum és felső maximum „pay roll” (fizetési lista) korlátozza a csapatszintű bértömeget. Az európai labdarúgásban a külföldi játékosok számának radikális csökkentésével, valamint a salary cap bevezetésével kívánják elérni a játékosok fizetésére és átigazolására fordított összegek csökkenését.

A salary cap azonban nem a kontinens kiesési-feljutási gyakorlatára épül. Az állandó tagságú, franchise-rendszerű bajnokságokban a területi elv érvényesül, és ennek alapján a csapatok a ligaszintű bevételek maximalizálásában érdekeltek.

A verseny izgalma csak akkor fenntartható, ha a bajnokságban vezetőt is jó eséllyel megverheti egy kisebb csapat. Mindez azonban feltételezi, hogy közel hasonló játékerőt tudjanak kiállítani a kisebb klubok is, ezért a központi bevételekből egy meghatározott rend szerint visszaosztanak a kisebbeknek, a játékosokra költhető összegeket pedig ligaszinten és csapatszinten is meghatározzák.

Az európai versenyrendszer a kiesés-feljutás elvre alapozódik. A csapatok nem csak a pályán, de az üzleti életben is a saját előbbre jutásukban érdekeltek, a verseny egyensúlyának fenntartása, a liga szintű bevétel maximalizálás, valamint a fizetések liga szintű szabályozása még nem rendszer szemléletű. Egy-egy elem önálló életre kel, és a történelmi gyökereket elfeledve, mint új, kicsit idegenszerű megoldásként kezelődik.