Mértékkel a szén-dioxid-értékkel
Annak érdekében, hogy a piaci erők jól működhessenek, paradox módon a piac szabályozását kell erősíteni. A kormányzatoknak sürgősen ki kell dolgozniuk azokat a szabályozórendszereket, amelyek lehetővé teszik a CO2-kibocsátás mérséklését. E szabályozásnak az új technológiák bevezetését és az energiatakarékosságot egyaránt támogatnia kell.
Örvendetes, hogy az EU új energiapolitikai javaslata számos jó elképzelést tartalmaz, és nagy ívű célokat fogalmaz meg az emisszió viszonylag rövid időn belüli csökkentésével kapcsolatban. Ám olyan irányelveket kellene meghatározni, amelyek felgyorsíthatják a szén-dioxid redukálására és a „zöldebb” fosszilis üzemanyagok előállítására irányuló kutatásokat.
Ezek a szabályozások két fő kategóriára oszthatók: szabványokra és piaci mechanizmusokra. Az innováció és a műszaki fejlesztés elősegítéséhez mindkettő elengedhetetlen. Mi több, néhány esetben előmozdíthatja az új technológia megjelenését, ha már most olyan szabványokat hozunk létre, amelyeket csak az elkövetkező tíz év során vezetünk be.
A túlzott szén-dioxid-kibocsátás ellen eredményre vezethet még az energiahatékonysággal kapcsolatos szabályozások szigorítása, amely ösztönzőleg hat a takarékosságra. Jó példával szolgálhat e téren Japán, amely az 1970-es évek energiaválsága óta átfogó szabályozórendszerrel segíti az energiatakarékosságot. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint 2004-ben Japánban az egy főre jutó energiafogyasztás 2,8 tonna olajjal volt egyenértékű, míg ugyanez az adat az USA-ban 5,4 tonna volt.
A jogszabályalkotóknak jobban kellene motiválniuk az olyan rugalmas piaci mechanizmusokat, mint például a szén-dioxid megkötése vagy a CO2-kvóták kereskedelme, amely az európai emissziókereskedelmi rendszer keretében jelent meg 2005-ben. Európa szén-dioxid-kereskedelme jó kiindulási pont, azonban a jogkereskedelemnek az egész világon el kell terjednie ahhoz, hogy valóban hatékony lehessen. A vállalatok csak akkor fogják ezt rutinszerűen a 30 éves vagy még hosszabb élettartamú beruházások (például erőművek és finomítók) költségei közé kalkulálni, ha a széles körben elterjedt jogkereskedelem meghatározza a CO2-kibocsátás egyértelmű költségeit.
A kormányzatok partnerei lehetnek az energiaiparnak a szén-dioxid megkötését és tárolását célzó nagyszabású projektjeiben, többek között az erőművek esetében, hiszen az áramtermelés jelenti az egyik legnagyobb lehetőséget az emiszszió csökkentésére. Az IEA szerint az áramtermelés a világ energiából származó CO2-kibocsátásának 41 százalékát teszi ki. Ez – mivel az áram egyre nagyobb hányadát adja az energiafogyasztásnak – 2030-ra 44 százalékra nőhet.
A járművekkel ellentétben az erőművek „mozdulatlanok”, ezért esetükben egyszerűbb a szén-dioxid-kibocsátást kordában tartani, illetve magát a gázt megkötni. Létezik például olyan technológia, amely lehetővé teszi a CO2 földbe juttatását és biztonságos tárolását. A Shell és más olajipari vállalatok évtizedek óta vezetik a természetesen termelődő szén-dioxidot az olajkutakba, segítve ezzel a nyersolaj felszínre hozatalát.
Vállalatunk a Statoillal és a norvég kormánnyal közösen létrehozott egy programtervet, amelynek célja a norvég tengerparti területeken működő erőművekből származó CO2 megkötése, illetve viszszavezetése az északi-tengeri olajkutakba. Más megoldások, mint például a szén-dioxid óriási föld alatti, tengervízből származó sólerakatokban való tárolása szintén ígéretesnek tűnnek, azonban a technológia még gyerekcipőben jár, és egyelőre drága.
Sajnálatos, hogy Európa jelenlegi emissziókereskedelmi rendszerében azok a cégek, amelyek szén-dioxid megkötését és tárolását célzó projektekre vállalkoznak, nem kapnak elismerést a kibocsátás csökkentéséért. Ennek meg kell változnia. A költségvetési pénzeszközök ugyancsak elősegíthetnék a technológia életképesebbé válását. Amennyiben a kormányzatok és az energiaipar szereplői nem működnek szorosabban együtt, senki nem fog vállalkozni a projektek kivitelezésére, s így a szén-dioxid megkötésének gyakorlata valószínűleg csak lassan terjed.
A növényi alapanyagból és szerves hulladékból készült bioüzemanyagokban nagy lehetőség rejlik a közlekedésből származó kibocsátás visszafogására. Napjainkban azonban a bioüzemanyagok jelentős részét étkezési célú növényekből (például kukorica és cukornád) állítják elő, amely rengeteg energiát emészt fel. Jóllehet ezek az üzemanyagok csökkentik a kibocsátást, ám a második generációs, nem étkezési célú növényekből gyártott bioüzemanyagok használatával még jobb eredmények érhetők el. A Shell a második, sőt a harmadik generációs bioüzemanyagok fejlesztésére koncentrál; ezekből kevesebb földterület felhasználásával nagyobb mennyiséget lehet előállítani. Úgy gondoljuk, hogy a jövőbeni vonatkozó jogszabályoknak azokat a bioüzemanyagokat kell előnyben részesíteniük, amelyek révén leginkább visszaszorítható a szén-dioxid-kibocsátás, valamint a legalacsonyabb költséggel állíthatók elő.
Az olyan vállalatok, mint a Shell, fontos szerepet töltenek be az energiával kapcsolatos kihívások megoldásában. Energiahatékonysági fejlesztéseink már most mintegy évi egymillió tonnányi kibocsátáscsökkentést tesznek lehetővé, és mindemellett a világ egyik legnagyobb bioüzemanyag-forgalmazója vagyunk. 2000 óta egymilliárd dollárt meghaladó összeget fektettünk alternatív energiaforrások (szél, nap, hidrogén) fejlesztésébe azzal a céllal, hogy ezek közül az egyiket idővel jelentős üzleti tevékenységgé alakítsuk.
Egyetlen vállalat vagy iparág sem képes azonban egymaga hatékonyan kezelni a globális klímaváltozás kihívásait. Csak akkor segíthetnek a vállalatok a szén-dioxid-kibocsátás elleni küzdelemben, ha a kormányzatok stabil szabályozási kereteket biztosítanak számukra. Ha viszont a kormányok nem teljesítik a rájuk háruló feladatokat, sem a politikai elit, sem a társadalom nem várhatja el azt, hogy a CO2-kibocsátás problémakörét az energiaipar egymaga oldja meg.
