Kinek fénylik a fekete arany?

Történelmi jelentőségű rekord született az év első munkanapján: január 2-án a kőolaj jegyzése New Yorkban pár centtel meghaladta a hordónkénti 100 dollárt. A korábbi csúcsot az 1980. áprilisi árszintnek tulajdonították, az akkori 39,5 dolláros jegyzésár ugyanis az árfolyamváltozásokkal és az inflációval korrigálva 99,4 dolláros mai jegyzésárnak felelne meg a Cambridge Energy Research Associates (CERA) számítása szerint.

Az elmúlt napokban viszont az eladók dominálják a fekete arany piacát a recessziós félelmek felerősödése miatt. Az amerikai könnyűolaj lassan 10 százalékos mínuszba fordul január eleji csúcsairól, és ezt a dollárgyengülés sem tudja ellensúlyozni.

A kőolajjegyzéseket a CERA szerint kisebb mértékben a kereslet-kínálat alakítja, nagyobb mértékben geopolitikai feszültségek – ilyenek az idén is jócskán előfordulhatnak – befolyásolják a kitermelési oldalt. Igaz, a felhasználókat is hangsúlyosabban visszafoghatja az amerikai, és így előbb-utóbb a világgazdaság növekedésének egyre valószínűbb recessziója.

A drága kőolajjal jól járnak a kitermelő országok, hiszen az annak exportjából befolyó dollár- (illetve egyre inkább euró-) milliárdok az állami befektetési alapokat gazdagítják, így ezen országok mind nagyobb mértékben tudnak külföldi befektetéseket végrehajtani, méghozzá egyre nyomottabb árakon.

A kitermelők duplán is jól járnak: a külföldi, jellemzően stratégiai befektetéseikkel éppen gazdaságaik olajfüggőségét lazítják. Az IMF adatai szerint az Abu Dhabi Investment Authority (az Egyesült Arab Emírségek kőolajalapjainak kezelője) a leggazdagabbak közé tartozik, 875 milliárd dollár (590 milliárd euró) vagyonnal. Szakértői becslések más közel-keleti állami és magánalapok összvagyonát 750– 1500 milliárd dollárra teszik, de egyes, a térségben aktív bankárok szerint az olajból befolyt vagyon inkább 3000–4000 milliárd dollár között lehet.

Miközben az olajmonarchiák, a nagy kitermelők gazdagodnak, a szegény felhasználók, a kőolajkinccsel nem rendelkező országok tovább szegényednek. Ráadásul ez utóbbiak helyzetét az is nehezíti, hogy tetemes összegeket emészt fel – az egyre drágább import mellett – az üzemanyag- és az energiaárak támogatása. A lakosság ugyanis képtelen lenne kifizetni az egyre növekvő összegeket. A 2005-től tapasztalt kőolajpiaci árrobbanásnak a „nagy olajosok”, vagyis a multinacionális kőolajtársaságok is nyertesei: az első öt olajmamut (Exxon, Shell, BP, Total, Chevron) 2007 harmadik negyedévében összesen 20 milliárd dolláros nettó profitra tett szert.

A magas nyersolajárak nemcsak a profitmaximalizálás miatt fontosak a kitermelőknek, hanem azért is, mert így gyorsabban megtérülnek az egyre nagyobb költségeket jelentő kutatási és kitermelési beruházások. A felszökő kőolajárak pedig egyre agresszívebbé teszik a kitermelő országok hatóságait az olajvállatokkal kötött szerződések újratárgyalásakor: Kazahsztántól Algériáig, Venezuelától Oroszországig a „gazdaországok” nagyobb részesedést kérnek a felhozott mennyiség megosztásakor a külföldi olajcégektől.

Az IEA szerint a világ ismert kőolajkincsének „alig” nyolc százaléka felett diszponálnak a multik, 37 százalékát állami-nemzeti olajtárságok, vagyis kormányok ellenőrzik, de 2030-ra ez utóbbi arány a jelenlegi tendenciák alapján 75 százalékra nőhet. Az UNCTAD statisztikáiból pedig kiderül: a világ 25 legnagyobb kőolaj- és gázkinccsel rendelkező országa közül 21 fejlődő állam.