A bevásárlóközpontok tündöklése és bukása

Presztízsük és kedveltségük hanyatlását jelzi, hogy az utolsó klasszikus shopping mallt 2006-ban adták át a nagyközönségnek, azóta a jellemzően több, akár hat-nyolc emeletes, sok száz üzletnek, étteremnek, szórakoztató- és sportlétesítménynek, színháznak, mozinak, könyvtárnak, esetenként kormányzati irodáknak helyet adó monstrumokból egyetlen egyet sem húztak fel.

A válság persze szerepet játszott abban, hogy a shopping mall lekerült az ingatlanfejlesztők térképéről: az óriási pénzeket felemésztő beruházásokat jellemzően nagy hitelarány mellett hajtották végre, és hát a krízis egyik fő következménye éppen a pénzcsapok bedugulása volt.

Ám az elmúlt években,  az amerikaiak ízlése, vásárlási attitűdje is megváltozott, a tömegkonzum, az acél és az üveg csillogása már nem trendi, a fogyasztók a természetesebb közeget keresik. Az új ideál megtestesítője a lifestyle center, a jellemzően fedetlen bevásárlópasszázs, néhány tucatnyi üzlettel, gyeppel, fával, tavacskákkal és ösvényekkel – írja a The New York Times.

Pedig a shopping mall évtizedekig uralta Amerika látképét; a fogyasztás első templomát 1954-ben húzták fel, Detroit mellett. Tervezője az 1938-ban az Anschluss elől az Egyesült Államokba menekülő Victor David Grünbaum osztrák építész volt, aki forradalmi elképzeléseinek gyakorlatba való átültetéséhez gyorsan partnert talált az új világban.

A grünbaumi koncepció egyszerű volt: hozzuk egy helyre, egy épületbe az üzleteket, öntsük az egészet nyakon némi mondén fénnyel, és máris kész a tömegeket vonzó konzumlátványosság. A siker óriási volt, akkora, hogy 1956-ban már meg is nyílt az első teljesen fedett shopping mall, a 74 ezer négyzetméteres edinai (Minnesota) bevásárlóközpont.

Az emberek, ezrével, tízezrével özönlöttek a bevásárlóközpontok úttörőibe, hogy kielégítsék a háborús és az azt követő években felgyülemlett fogyasztási igényüket. A mallok az amerikai kertváros felvirágzásához is tevékenyen hozzájárultak, a fogyasztás mellett ugyanis a helyi közösségi élet központjaivá is váltak, és ezáltal jelentős vonzerőt fejtettek ki a városközpontokban lakó jómódú rétegere.

A felpörgő motorizáció adott újabb lökést a mallok terjedésének és növekedésének a 60-as években, és bár a 70-es évek kettős olajválsága némileg visszavetette a fejlődést, a 80-as években a bevásárlóközpontok második virágkorukat élték. Ekkorra megjelentek a „mallkölykök” is, azok a gyerekek, akik kis túlzással a bevásárlóközpontban születtek és nőttek fel, és nem igen ismertek mást.

A hanyatlás első jelei a 90-es években már érezhetőek voltak, ám az amerikai gazdaság robusztus növekedése eltakarta a csökkenő megtérülési rátákból, az emelkedő bérleti díjakból, a malloknak az alsó középosztály fogyasztási és kulturális nívójára történő lesüllyedéséből összetevődő problémahalmazt.

Az első bezárási hullám a 70-es években söpört végig a mallok világán, majd a 90-es évek végétől állandósult. A bezárt bevásárlóközpontok egy részét az elmúlt években újra felfedezték, ám ezúttal nem üzleti, hanem művészeti felhasználás céljából. Művészfotósok kedvelt helyei a természet által részben visszahódított létesítmények, de a mindennapi amerikai konzum túlkapásai elől menekülők is előszeretettel keresik fel a fogyasztás egykori templomait.

A halott mallok kedvelői Amerika-szerte megtalálhatóak, szervezeteik, szövetségeik százezres taglétszámot tudhatnak a magukénak. A bevásárlóközpontok sorsát malltörténészek kutatják, akik internetes fórumokon (www.deadmalls.com) osztják meg egymással az előbányászott történeteket, vallva, hogy a mall Amerika, az amerikai történelem szerves része, érdemes hát megőrizni emlékezetét az utókornak.