A gyors nyugalmi szívfrekvencia betegséget jelez

Az állatvilágból is ismeretes, hogy azok az emlős állatfajok élnek hosszú ideig, amelyeknek szívfrekvenciája alacsony, vagyis fordított arányú összefüggés mutatható ki a nyugalmi szívfrekvencia és a várható élettartam között. Ezen lineáris összefüggés alól egyedül az ember számít kivételnek, mert az átlagos várható élettartam (80 év) több, mint a 70 ütés/perc átlagos nyugalmi pulzusszámra vonatkoztatott várható élettartam, amely kb. 25-30 év lenne.

Bár a tankönyvek az optimális szívfrekvenciaszámot nem adják meg, bizonyos, hogy a normális nyugalmi pulzusszám a kevesebb mint 80 ütés/perc tartományban van felnőttkorban. Számítások szerint a nyugalmi pulzusszám 60/perc szinten való tartása a várható élettartamot 80-ról 93,3 évre emelné. A gyorsabb szívfrekvencia az idegi szabályozás zavarát jelezheti, amikor a veszélyes szimpatikus tónusfokozódás elnyomja a protektív paraszimpatikus hatásokat. Gyorsabb nyugalmi szívverés észlelhető – többek között – azoknál is, akik edzetlenek, elhízottak, dohányoznak, vagy valamilyen betegségük (pl. cukorbetegség) van.

Az elmúlt évtizedekben végzett nagyszámú populációs, epidemiológiai és klinikai vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy a lassúbb nyugalmi szívfrekvencia hosszabb élettartammal jár együtt nemcsak a tünetmentes átlaglakosságnál, hanem bizonyos betegcsoportokban (magas vérnyomás, koszorúér-betegség, infarktus utáni állapot, keringési elégtelenség) is. Ezenfelül a lassúbb nyugalmi szívfrekvencia révén bizonyos kardiológiai veszélyállapotokra (pl. szívroham) való hajlam is mérsékelhető.

A világ szinte minden részéről számos epidemiológiai vizsgálat számolt be arról, hogy az emelkedett nyugalmi szívfrekvencia előre jelzi elsősorban a koszorúér-betegség talaján kifejlődő klinikai eseményeket, növeli az össz- és a kardiovaszkuláris halálozást tünetmentes egyéneknél. Ezek a vizsgálatok több mint 124 000 férfit és nőt (életkor: 18–80 év) foglalnak magukban, s a résztvevőknek nem volt szív- és érrendszeri betegségük a vizsgálat kezdetén.

A legkorábbi és a leghosszabb utánkövetéssel járó Framingham Heart Study 1948-ban kezdődött, s 5070, 35–94 éves tünetmentes embert vontak be a vizsgálatba mindkét nem képviseletével. Kétévente számos paramétert, köztük nyugalmi EKG-t is regisztráltak. A 30 éves utánkövetés során a megelőző 2 évben talált nyugalmi szívfrekvencia-emelkedéssel párhuzamosan mindkét nemnél progresszíven növekedett az összhalálozás, valamint a kardiovaszkuláris és koszorúér-betegségek általi halálozás. A nyugalmi pulzusszám független kardiovaszkuláris kockázati tényezőnek bizonyult a hirtelen halál vonatkozásában is.

Hasonló eredményekről számoltak be az európai országok lakosságát vizsgáló centrumok is. Egy 10 004 férfit felölelő svéd vizsgálat szoros összefüggést mutatott ki a kardiovaszkuláris halálozás kockázata és az emelkedett szívfrekvencia között. Egy nagy francia populációt (19 386 személy) vizsgáló tanulmányban 40–69 éves férfiak esetében hosszú utánkövetés (>20 év) során a kardiovaszkuláris halálozás kockázata az emelkedő nyugalmi szívfrekvenciával párhuzamosan fokozatosan növekedett.

Az olasz MATISSE projektben szintén vizsgálták a szívfrekvencia szerepét a halálozás előrejelzésében 2533 középkorú, alacsony kockázatú férfin. A 4–17 éves utánkövetés alatt az életkorra korrigált összhalálozás, a kardiovaszkuláris és a nem kardiovaszkuláris halálozás jelentősen növekedett az emelkedő szívfrekvenciáknak megfelelően.

Korunk legnagyobb halálozási aránnyal járó betegségei a szív- és érrendszeri (kardiovaszkuláris) betegségek, melyek ma már nemcsak a fejlett országok halálozási statisztikáit vezetik, hanem a fejlődő országokban is egyre több problémát jelentenek. Ezen betegségek között gyakoriságát és rossz kimenetelét tekintve kiemelkedő szereppel bír a koszorúér-betegség és a szívelégtelenség.

A CASS-regiszter közel 25 000 betegének átlagosan 14,7 éves utánkövetése alapján 2005-ben közölték a hiányzó láncszemet a nyugalmi szívfrekvencia hosszú időtartamú prognosztikai szerepéről gyanított vagy igazolt, stabil koszorúérbetegeken. A nyugalmi szívfrekvencia prognosztikai jelentőségére utal az a vizsgálati adatuk, mely szerint mind az össz-, mind pedig a kardiovaszkuláris halálozás és a kardiovaszkuláris okból történő kórházi felvétel jelentősen emelkedett magasabb szívfrekvencia esetén. Azoknak a betegeknek, akiknek a nyugalmi pulzusszáma 83/perc volt, jelentősen magasabb volt az összhalálozása és a kardiovaszkuláris halálozása azokhoz képest, akiknek a nyugalmi szívfrekvenciája alacsonyabb, 62/perc volt. Ez a fokozott kockázat mindkét nemben egyformán jelentkezett.

Korábbi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a szívfrekvencia jelentősen összefüggött az érfestésnél talált érelmeszesedés súlyosságával s annak súlyosbodásával olyan férfiaknál, akiknél fiatal életkorban alakult ki a szívizomelhalás.

A nyugalmi szívfrekvencia és klinikai kimenetel közötti összefüggést számos vizsgálat erősítette meg szívelégtelenségben is.

A CIBIS II. tanulmány igazolta, hogy a vizsgálati belépéskor mért szívfrekvencia más klinikai tényezőktől független előrejelzője volt a halálozásnak. Ebben a vizsgálatban azt is kimutatták, hogy 1 ütés/perc nyugalmi szívfrekvencia-növekedés 1,5 százalékkal növeli a halálozás kockázatát. Ez 20 ütés/perc nyugalmi szívfrekvencia-emelkedés esetén 30 százalékos halálozásnövekedésnek felel meg. Amennyiben 2 hónapon belül 1 ütés/perc nyugalmi szívfrekvencia-csökkenés valósult meg, akkor 2 százalékkal csökkent a halálozás. A legjobb prognózist azoknál a betegeknél érték el, akiknek a kiindulási nyugalmi szívfrekvenciájuk alacsonyabb volt, és két hónapon belül a legnagyobb szívfrekvencia-csökkenést sikerült elérni.

Összefoglalva megállapítható, hogy a nyugalmi szívütések számának optimális szintre történő csökkentése előnyös hatással van nemcsak a tünetmentes átlaglakosságban – elsősorban a korai koszorúér-betegség klinikai eseményeinek és a hirtelen szívhalál kockázatának mérséklése révén –, hanem ez a konzisztens, torzítatlanul kedvező hatás kimutatható a középkorú és idősebb korosztályban magas vérnyomásban, koszorúér-betegségben, szívinfarktusban és szívelégtelenségben szenvedő betegeknél is.

A leírtak ráirányítják a figyelmet azon eszközökre, melyek az emelkedett szívfrekvencia csökkentésére alkalmasak. Ezek között a fokozatos, rendszeres fizikai tréning szinte minden állapotban fontos szerepet játszik. A már kifejlődött betegségnél azonban mindenképpen szükséges a gyógyszeres kezelés, melynek a két, részletesebben is ismertetett kórforma esetén alapja a szívösszehúzódások számát csökkentő szerek alkalmazása.

A jelenleg elterjedt gyógyszercsoportok használatát azonban sajnos több állapot, egyéb társuló betegség jelentősen korlátozhatja. Így előtérbe kerül olyan új hatásmechanizmusú, innovatív gyógyszerek alkalmazása (ún. If-csatorna-gátlók), melyek a központi ingerképző apparátuson kizárólagosan hatva csak a szívfrekvenciát csökkentik, anélkül hogy a szív vagy a szervezet más pontjain hatva olyan mellékhatások jelentkeznének, melyek a szer adását esetleg lehetetlenné tennék. A tárgyalt két nagy betegségcsoportban már rendelkezünk jelentős vizsgálati eredményekkel, melyek azt mutatják, hogy az új szer képes csökkenteni a fenti betegségek által okozott súlyos klinikai események számát és a halálozást is.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar I. Belgyógyászati Klinika igazgatója