Kancellár és diktátor

Amikor 1933. január 30-ának estéjén a tömeg befordul a Wilhelmstraßéra, a hatalmas fáklyás felvonulás vége éppen elhagyja a Brandenburgi kaput, és a menet megérkezik Berlin kormányzati negyedébe. Egy zenek ar indulókat játszik. A bámészkodók a lángok fényében tolakodnak, hogy a menetoszlopot alkotó barna inges férfiak közelébe kerüljenek. Ők a Sturmabteilung (SA), vagyis a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, az NSDAP rohamosztagának tagjai.

A Wilhelmstraßén, néhány száz méterrel beljebb, a tömegből éljenzés hallatszik. A birodalmi államfő, Paul von Hindenburg lakásának ablakából követi az eseményeket. Néhány méterrel odébb aztán a tömeg üdvrivalgásban tör ki. Dolgozószobájának kitárt ablakában ugyanis megjelenik bálványuk, az új birodalmi kancellár. A férfi, akitől mindenre gyógyírt remélnek, a vezérük, Adolf Hitler.

A kancellár oldalán és háta mögött a Hindenburg által alig pár órája beiktatott kormány tagjai mutatják magukat, de Hitler hamarosan ismét egyedül, egyetlen kereső fényszóró fényében ragyogva áll a lengedező függönyök között: a hódolat csak neki szólhat, neki, és senki másnak.

Gyakran komolyságot színlelve, de többnyire ragyogó örömöt sugározva órákon át szívja magába az érzést. Messze kihajol, amikor hódolói több méter magasba mászva nyújtanak neki rózsát. A jobb kar pedig újra meg újra fasiszta üdvözlésre lendül.

Fáklyák fényében, indulók ütemére egymás után haladnak el a horogkeresztes zászlót vivő emberoszlopok, többször is felcsendül a német himnusz és a Horst Wessel-dal, az NSDAP párthimnusza. Hitler teljesen átadja magát diadalának, és alámerül az érzésben, hogy egy egész nép köszönti megmentőjeként.

A város más részein azonban a barna egyenruhák hömpölygő áradatát megpillantva a járókelők elfordítják a tekintetüket, és sietve eltűnnek a kapualjakban. A festő, Max Liebermann, aki közvetlenül a Brandenburgi kapu mellett lakik, állítólag annyit fűz az eseményekhez: „Nem bírok annyit enni, amennyit hányni szeretnék.”

Eközben a berliniek többsége csak egy újabb kancellár kinevezését látja – a 14 éves német köztársaság történetében immár 21. alkalommal.

Abban, hogy Németországban elérkezett a változás kora, ezen a hideg januári estén igazán talán csak maguk a nemzetiszocialisták hisznek. Hitler propagandafőnöke, Joseph Goebbels eléri, hogy a rádió a programját megváltoztatva közvetlenül a Wilhemstraßéról közvetítsen. Interjújában Goebbels az „öröm és a lelkesedés mámorát” élteti. És hozzáteszi: „Joggal kijelenthetjük: Németország felébredt!”

Éjfél után, amikor az utolsó osztagok is elvonulnak, néhányakban talán felmerül a kérdés, nem becsülte-e alul Hitlert és a „mozgalmát”. És egyáltalán, hogyan történhetett meg mindez?

Hitler rajongása Richard Wagner iránt

MIndenekelőtt Richard Wagner drámai kompozíciói váltanak ki belőle eksztatikus lelkesedést, nem kell sok idő, és a mindenek felett álló művészgéniuszt látja Wagnerben. Látomásai Richard Wagner misztikus germán világából, a rendet újra helyreállító, a hús-vér emberektől távol álló hősökkel teli munkásságából – az árulás, az áldozati halál és a megváltás grandiózus pátoszából – táplálkoznak. Joachim Fest német történész ezekkel a feltételezésekkel kapcsolatban vetette fel a kérdést: lehetséges-e, hogy a Wagner-imádó Hitlert valójában egész életében nem is maga a politika, sokkal inkább annak színpadra állítása, a dráma, a pátosz, a színpadiasság érdekelte igazán?