Egy egész ország kicsiben

Elke Naters írónő szerint választott hazájában, Nyugati-Fokföldön, egy alig 200 kilométeres körzetben minden megtalálható, amit Dél-Afrika kínálhat.

Néha éjszakánként, amikor nagy a csönd és a szél a szárazföld belseje felé fúj, hallom a bálnák fújtatását. A zaj pontosan úgy hangzik, mintha egy búvár fújná ki a levegőt a sznorkeléből, csak sokkal hangosabb. Ha reggelente lábujjhegyre állok a verandán, még a tengert is látom – a kékesszürke, zöldes Atlanti-óceánt, amely párás időben mintha összeolvadna az égbolttal

Hermanusban élünk, a Bálnaparton. Így nevezik, mert minden év júniusától idejönnek az Antarktiszról a déli simabálnák (Eubalaena australis) és a púpos bálnák (Megaptera novaeangliae) párzani és elleni. Decemberig maradnak itt. A vemhes anyabálnák bábát is hoznak magukkal, aki a bébiket a víz felszínére tolja, hogy életükben először levegőt szippantsanak.

A kertkapumtól ötpercnyire húzódik a sziklaösvény, amelyen kilométereket sétálhatok, és figyelhetem az óriásokat. Néha csak néhány méternyire csapkodnak a vízben, kiemelik a fejüket és ezüstös szökőkutat fújnak a fűszeres levegőbe. Olykor felbukkan egy hát- vagy farokúszó, sőt, ha szerencsém van, az állat még ki is ugrik a levegőbe, majd hatalmas csobbanással zuhan vissza a vízbe.

Tizenegy évvel ezelőtt az életünk egészen másképp nézett ki. Akkor a férjemmel és kicsi gyermekeinkkel még Berlinben éltünk. Körülöttünk zajos építkezések, s a téli szürkeség volt a ráadás – vágytunk a fény, a nap, a meleg és a barátságos emberek után. Meglepetésünkre Dél-Afrikában kötöttünk ki. A távolságok és a táj szépsége megérintette a szívünket.

Néhány kép örökre bevésődött. Amikor például a dűnéken át tekintetünket Kleinmond lagúnájára vetve a Bálnapart mentén sétáltunk. Flamingók álltak egy lábon a vízben, mögöttük a zöld hegyek elhalványultak a párában, a másik oldalon a nap éppen belemerült a tengerbe, és azt gondoltuk: itt akarunk élni. Legalábbis egy darabig. A tervezett két évből kilenc lett, a szerelem és a lelkesedés mind a mai napig megmaradt. Nemcsak az ország, hanem az emberek iránt is.

Ahogy, mint Berlinben a fal leomlása előtt a határon átkelve az ember egy másik dimenzióba került, úgy jutunk Hermanusban csak néhány sarokkal odébb a townshipbe, és csöppenünk egy egzotikus világba. Az utcákon nyüzsögnek az emberek, nők, akik a bevásárlás eredményét a fejükön egyensúlyozzák, gyümölcs- és zöldségesstandok, játszó gyerekek, vihogó lányok, akik a mobiltelefonjukba írogatnak, okos fiatalemberek öltönyben és kockás sapkában – ez annak a jele, hogy már elvégezték rajtuk a körülmetélést a bozótvidéken, és most már férfiak. Fakunyhók és kis kőházak, szemétben kapirgáló tyúkok és porban szunyókáló kutyák. A townshipen túl városunk a maga takaros családi házaival alig különbözik a közép-európai elővárosoktól. Ami azonban kezdettől lenyűgözött minket, az az emberek és életútjuk sokfélesége.

Az állatvilág eme gazdagsága paradox módon egy megrögzött vadásznak köszönhető: Paul Kruger, az egykori búr köztársaság, Transvaal elnöke, 1898-ban a Krokodil folyó mellett 2500 négyzetkilométernyi vidéket nyilvánított vadvédelmi területté, mert attól tartott, hogy a vadorzók miatt hamarosan nem marad vadászható állat Afrika déli részén. A park első igazgatója, James Stevenson-Hamilton ebből teremtette meg a Kruger Nemzeti Park csíráját.

Az állatvilág eme gazdagsága paradox módon egy megrögzött vadásznak köszönhető: Paul Kruger, az egykori búr köztársaság, Transvaal elnöke, 1898-ban a Krokodil folyó mellett 2500 négyzetkilométernyi vidéket nyilvánított vadvédelmi területté, mert attól tartott, hogy a vadorzók miatt hamarosan nem marad vadászható állat Afrika déli részén. A park első igazgatója, James Stevenson-Hamilton ebből teremtette meg a Kruger Nemzeti Park csíráját. -->