Képet ad a Tate a Hatvany-örökösöknek

A Tate Gallery által visszaszolgáltatandó Brightoni tengerpart című festménynek a háború utáni sorsáról annyi ismeretes, hogy 1962-ben került a londoni Leger Galériába, majd innen a Worchester városában levő Broadway Art Gallerybe, ahol megvásárolta az a tulajdonos, aki végül a Tate-nek adományozta 1986-ban. Az egykori Hatvany-gyűjtemény örökösei 2012-ben nyújtották be igényüket a képre az ezekben az ügyekben eljárni hivatott Spoliation Advisory Panelhez.

Peresztegi Ágnes, a restitúciós ügyek jogi szakértője, aki az örökösöket az eljárásban képviselte, elmondta: még ha a Panellel nem értettek is mindenben egyet, a washingtoni alapelvek alapján akkor is méltányos és igazságos döntés született.

A Spoliation Advisory Panelt (Elrabolt Műkincsek Tanácsadó Bizottságát) 2000-ben hozták létre az Egyesült Királyságban, és a 2009-es törvény alapján annak érdekében jár el, hogy a holokauszt alatt elrabolt műkincsekkel kapcsolatos igényeket rendezze, amennyiben a műtárgy ma az Egyesült Királyság egyik nemzeti gyűjteményében található.

A testület nemcsak a jogi helyzetet vizsgálja, hanem a morális elvárásokat is, beleértve az igény erkölcsi alapjait, s ez megalapozhat egy visszaszolgáltatási kötelezettséget akkor is, ha jogtechnikai okok miatt (elévülés, elbirtoklás stb.) nem lenne kötelező visszaadni a műtárgyat.

A Panel 2014-ben javasolta a Tate-nek, hogy adják vissza a festményt az örökösöknek, és a Tate döntött is a visszaadásról, de az újsághírre felfigyelt a Szépművészeti Múzeum, és megküldött a Tate-nek egy 1946-os kiviteli engedélyt, amely szerint a festményt hivatalos engedéllyel vitték ki Magyarországról, bár nem a Hatvany család, hanem egy, a család által ismeretlen kérelmező. A múzeum munkatársai ugyanakkor nem tartották fontosnak, hogy a dokumentumot a Hatvany család képviselőjének is megküldjék.

A dokumentum miatt mind a Tate, mind a Hatvany család újabb kutatásba kezdett. Ennek az eredményét értékelte most a Panel azzal, hogy újra megállapította: a festmény a második világháború során került ki a Hatvany-gyűjteményből, és a feltárt bizonyítékok alapján az a valószínű, hogy a művet olyan személyek vitték ki az országból, akik vagy nem tudták, hogy az a Hatvany-gyűjteménybe tartozik, és a második világháború során eltűnt műkincsek listáján szerepel, vagy bíztak abban, hogy a Szépművészeti Múzeum által lefolytatott kiviteli eljárás alatt ez a tény nem tűnik fel senkinek.

Mravik László művészettörténészt is meglepte a Szépművészeti Múzeum önálló lépése az ügyben, mert amikor állami megbízásból a Sacco di Budapest című katalógust szerkesztette (ebben a kötetben összefoglalta a Magyarországról a második világháború következtében hiányzó műkincseket), a Szépművészeti Múzeum adattárában nem kutathatott. Reméli azonban, a Szépművészeti Múzeum ezzel megnyitja az adattárát, és végre érdemi segítséget nyújt abban, hogy akár az ott jogtalanul őrzött műtárgyak is visszakerülhessenek jogos tulajdonosukhoz.

A példaértékű nagy-britanniai döntés korábbi és mostani indoklásai mintául szolgálhatnak a két éve elfogadott magyar restitúciós törvény végrehajtására is, amely igencsak akadozik. Így ugyanis méltányosan rendezhetők az elmúlt évtizedekben elhúzódó restitúciós ügyek. Ez a törvény ugyanakkor Magyarország számára is különleges alkalmat nyújthat, hogy teljesítse az 1998-ban aláírt washingtoni alapelveket.

„Csak az elmúlt években Lengyelország, Németország és most az Egyesült Királyság is adott vissza olyan műkincseket, amelyeket a holokauszt magyar üldözötteitől raboltak el, és ezzel megerősítették a washingtoni alapelveket és a terezini nyilatkozatot, amely a holokauszt alatt elrabolt műkincsek visszaadására szólít fel – mondta Ronald S. Lauder, a World Jewish Congress elnöke. – Bízom benne, hogy a lefolytatott kutatások alapján Magyarország végre abban a helyzetben van, hogy a műkincs-visszaszolgáltatási kérelmeket az ügy érdemét figyelembe véve tudja vizsgálni, és a visszaszolgáltatás morális kötelezettségét is szem előtt tudja tartani, mint a mostani egyesült királysági döntés.”