A művelődés is tőkefelhalmozás

A Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyv az Aula Kiadó gondozásában jelenik meg, készüléséről akkor tudósítottunk először, amikor a Magyar Közgazdasági Társaság keretében megalakult a kultúra-gazdaságtan szakosztály. A tanulmányokat a Nyitott Közgazdaságtan Központ munkatársai hozták létre, de az egyes fejezeteket nem csak ők jegyzik, hanem elismert külföldi szerzők is. A könyvbemutató alkalmából szakmai vitát tartanak október 10-én a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Erre meghívták Ruth Towse-t, a rotterdami Erasmus Egyetem professzorát is. A holland kutatásokat példaértékűnek tekintik Budapesten, az Erasmus Egyetemen egyébként külön tanszék foglalkozik a kultúra gazdaságtanával. Towse állított össze olyan gyűjteményes kötetet, amelyet alapvető forrásnak tekintenek a szakirodalomban, korábban Magyarországon is ez volt az egyedül föllelhető átfogó munka e tárgykörben.



A művészetek kedvelői közül sokan aggódnak amiatt, hogy a gazdasági racionalitás, az üzleti és kereskedelmi szempontok a kultúrában is uralkodóvá válnak, s ez "megöli a művészetet". Lehet-e az eladhatóság, a kereslet növelése érdekében például ugyanazokat a marketingeszközöket alkalmazni, mint más termékek és szolgáltatások esetén? A kérdésre a kötet szerkesztői és szerzői (többek között Daubner Katalin, Harsányi László, Horváth Sándor, Koncz Gábor, Magyary Beck István) úgy próbálnak választ adni, hogy bemutatják, milyen mechanizmusok működnek a kultúra területén a különféle országokban.



Más a kultúra finanszírozása Európában, és más Amerikában, ahol az állam szerepe csekély, Európában viszont még mindig jelentős részt vállal, bár a gazdaság -- a szponzorálás útján -- fokozatosan egyre nagyobb részt vesz át. Ám még sokáig nem vonulhat ki az állam a kultúra támogatásából, nálunk kivált nem, ahol nincs hagyománya a szponzorálásnak -- fejtegeti a Világgazdaság kérdésére Petró Katalin. Szerinte a gazdasági racionalitás, a szűkös javakkal való hatékony gazdálkodás elve csak akkor békíthető össze a művészet sajátos világával, ha világosan látjuk és tekintetbe is vesszük a kulturális javak -- más gazdasági javaktól eltérő -- sajátosságait.



A rotterdami Arjo Klamer például úgy véli, hogy a szponzorálás zömmel piaci alapon működik, a támogatók rendszerint komoly és konkrét reklámhasznot várnak a pénzükért cserébe. Ha a támogatás adományozássá változna, az jelentené a művészetek iránti valódi elkötelezettséget, s beszélhetnénk új Medicikről, Hatvanyakról. Minél több ilyen mecénás tűnne föl, annál kisebb szerep maradna az államra, amely óhatatlanul politikai szempontokat is érvényesít.



A kulturális javak az úgynevezett információs termékek körébe tartoznak -- részletezi Petró Katalin. Az angol irodalomban tapasztalati javaknak nevezik a kulturális élményeket. Ha tartós fogyasztási cikket, mondjuk cipőt vásárolunk, akkor lehetőség van előzetes próbára, és ha minőségi probléma adódik, a termék visszavihető, kicserélhető, a termelő, eladó garanciát ad a vásárolt termékre. A kulturális javak fogyasztása során létrejövő élmény minőségére azonban "nincs garancia", a vásárlással járó bizonytalanság nem szüntethető meg. A hasznosság, a minőség megítélése csak utólag lehetséges. Sok esetben jelzés az ár, ám ha az információ nem tökéletes, akkor a fogyasztót a vásárlás után csalódás érheti. Ez megelőzhető a hiteles tájékoztatással, amelyben a sajtónak jelentősebb szerepet kellene játszania.



Amikor például zenét hallgatunk, kiállításra vagy színházba megyünk, ez nem csupán fogyasztás, hanem készségek, tudás szerzése, tehát tőkefelhalmozás. Nálunk nincs friss felmérés, de Nyugat-Európában pontos adatok tanúsítják: azok a gyerekek, akiket szüleik korán kultúrafogyasztókká neveltek, felnőtt korukban is szívesen fordítottak pénzt ilyen célra. Differenciál az elemzés úgy is, hogy akik nem csak passzív, hanem aktív fogyasztók is voltak, tehát tanultak -- mondjuk -- zenélni, rajzolni, sajátjukká vált e szenvedély, s később is úgy vélték: a műveltség a humán tőke eleme.



------------------



A Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című kötetben szerepel: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet felmérése szerint Budapesten az 1998--99-es évadban valamivel kevesebb mint kétmillió színházjegy kelt el, de azok, akik színházjegyet vettek, átlagosan tízszer ültek be valamely teátrum nézőterére. Azaz -- becslések szerint -- a budapestiek alig 10 százaléka képviseli a keresletet a "színházi élményjószág" piacán. Egy másik adat: 1999-ben Magyarországon összesen 7,613 millió hanghordozót (CD-t, kazettát és egyebet) vásároltak, ebből csupán 8 százalék, azaz 609,4 ezer volt komolyzenei hanglemez.