Tanulságos lobbizás

John Charody, az ausztrál szövetségi kormány volt kelet-európai szakértője (aki részt vett a brisbane-i, melbourne-i, valamint a sydneyi olimpiai pályázatok munkálataiban) a tapasztalatairól nyilatkozva lapunknak kifejtette, hogy a mostani szavazás során is látszott: nem elég eldönteni azt, indul-e egy város a nyári olimpiai játékok megrendezésének jogáért. A döntéshozóknak azt kell elérniük, hogy a jelentkező város minden polgára akarja a közös célt, és az egész ország támogassa őket. Mint mondta, Budapest számára tanulsággal szolgálhat az a kitartás, amiről a moszkvai finisbe jutott városok tettek tanúbizonyságot, és Peking teendőit látva az is nyilvánvaló, hogy az igazi munka, a nagy anyagi áldozatokat megkövetelő döntések csak azt követően jelentkeznek, miután kihirdették a győztest.
Charody elmondta: az, hogy jelölteti-e magát egy város, nem kerül semmibe, s mire eljut odáig, hogy el kell készítenie a rendezési-fejlesztési terveket, legfeljebb 40-50 ezer dollárt költ rá. Az igazi kiadások csak a győzelem után következnek.
Tévedés azt gondolni, hogy bárki előre meg tudná mondani, mennyibe kerülne egy olimpia megrendezése egy városnak -- mondta lapunknak Molnár Zoltán. A Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára épp ezért óva int azoktól a számolgatásoktól, miszerint Budapestnek 1500 milliárd forintjába kerülne egy esetleges olimpia megrendezése (ez egyébként Demszky Gábor főpolgármester számítása), hiszen, mint Molnár Zoltán fogalmaz: egy város nem az olimpiára költ akkor, amikor új hidat, új közlekedési hálózatot, szállodákat épít, hanem a várost fejleszti világvárossá. Molnár Zoltán a moszkvai döntés tapasztalatait summázva rámutatott: a döntéshozók sosem azt nézik csupán, hogyan áll egy jelölt város infrastruktúrája, gazdasága, kulturális élete, hanem azt, mit tud majd mindehhez hozzátenni egy esetleges győzelem után. Az olimpia ebből a szempontból, még ha hihetetlen nyereséget is hozhat a városnak, pénzben kifejezhetetlen érték. Molnár szerint egy biztos: olyan város sosem nyerhet, amelynek lakói nem akarják a nyári játékokat. A NOB mindig is azt figyeli, mi történhet az olimpiával az adott városban, és nem azt, hány sportcsarnok alkalmas jelenleg a játékok megrendezésére.
A moszkvai szavazás példáján Molnár rámutat: csak igazán szoros végszavazás esetén dőlhet el a helyszínen egy-egy város sorsa, a valóságban azonban már nagyjából a jelölési szakaszok során kirajzolódik, melyik küldött melyik városra teszi le a voksát. Azaz, ha egy város lobbizni akar a NOB-tagoknál -- mint ahogyan erre számos példa akad --, akkor teszi jól, ha mindjárt a jelöltetés elején elhiteti velük: városuk győzni akar; hogy el tud szállásolni 50 ezer sportolót, 50 ezer újságírót, a közelkedés elbír napi plusz 100 ezer turistát, és reptere több száz gépet tud indítani és fogadni.
Peking esélyeit érzékeltette az is, hogy május óta gyakorlatilag az összes kínai cég részvényeinek árfolyama szárnyal, de Toronto második helye sem rendítette meg a kanadai cégek tőzsdei árfolyamát, melyek a múlt hét végén szintén emelkedéssel zártak. Peking teendője most elsősorban az lesz, hogy mintegy 280 milliárd jüant, azaz 33,83 milliárd dollárt költsön az infrastruktúrára, a sportlétesítményekre, valamint a környezetvédelemre 2008-ig, hatalmas üzleti lehetőségeket, megrendeléseket hozva létre ezzel.
A moszkvai finisben mindvégig Pekinget és Torontót tartották a legnagyobb esélyesnek, rajtuk kívül csupán Párizs kapott még kiváló minősítést a NOB szakértői bizottságától. Természetesen Oszaka és Isztambul is büszke volt arra, hogy bekerült az "ötök" közé, de szakértők az ő befutásukkal számoltak a legkevésbé.
Peking egyébként harminckét olimpia helyszínt tervez a 2008-as nyári játékokra, melyeknek több mint fele még nem készült el. Az olimpiai falu 17 600 embert lesz képes elszállásolni.