Hét ország kerülhet a második hullámba

A hetes bővítés a prágai csúcs előtt formálisan ugyan nem olyan nyilvánvaló, mint az, hogy az Európai Unió a tízes tagfelvétel mellett tette le a voksát, de egyre kevesebb a kétség. Az alapkérdés pedig - lesz-e az idén egyáltalán második hullám - már tavaly eldőlt. George Bush amerikai elnök első európai útján pontot tett azokra a választási kampányát kísérő találgatásokra, hogy ki akarja vonni az amerikai csapatokat a Balkánról, továbbá kész lemondani a NATO bővítéséről csak azért, hogy megnyerje az orosz beleegyezést a rakétavédelmi terveihez. Tavaly június 15-én éppen egy új tagállam fővárosában, Varsóban jelentette ki: "Európa valamennyi demokráciájának - a Baltikumtól a Fekete-tengerig" - egyenlő esélyeket kell biztosítani arra, hogy csatlakozhassanak a nyugati intézményekhez. Emellett arra kérte a NATO vezetőit, hogy ennek szellemében tegyék lehetővé a bővítést a prágai csúcs idejére. Mi több, amerikai sürgetésre a szövetség felhatalmazta George Robertson főtitkárt annak bejelentésére, hogy a prágai csúcs bővítési csúcs lesz.

A NATO valóban demokratikus szervezet, és vezetői konszenzussal döntenek a lényegi kérdésekben, de kétségtelen, hogy az Egyesült Államok, amelynek a jövő évre előterjesztett katonai költségvetése nagyobb, mint az összes európai szövetségesé együttvéve, "még egyenlőbb". Nyomon követhető volt ez már a korábbi bővítési hullám idején is, amikor a hármas befutó erőteljes amerikai nyomásra alakult ki.

Thomas S. Szayna, aki a talán legismertebb amerikai kül- és biztonságpolitikai háttérintézet, a Rand gondozásában jelentette meg könyv alakban is tanulmányát a NATO bővítéséről, tíz magas rangú amerikai tisztségviselővel folytatott beszélgetései alapján azt a következtetést vonta le, hogy 1997 elején még csak Lengyelország meghívásában volt konszenzus a szervezeten belül. Csehországgal szemben egyesek fenntartásokkal éltek, mivel kételkedtek abban, hogy katonailag vagy más téren képes hozzájárulni a NATO közös feladataihoz. Magyarországot Szayna szerint még nagyobb szkepticizmus övezte a szomszédos országokban élő kisebbségekkel kapcsolatos problémák, valamint a katonai kiadások mértéke miatt. A végső döntés igen intenzív szövetségen belüli alku nyomán alakult ki, s olyan megfontolások is szerepet játszottak benne, mint a parancsnoki struktúra átszervezése. Valamennyi dél-európai tagállam támogatta ugyanis Szlovénia és Románia meghívását, mivel aggályokat keltett, hogy a bővítés túlzottan északra és Németországra koncentrál. Ám a Clinton-kormányzat a hármas mellett tette le a voksát, egyebek mellett azzal is érvelve, hogy ezt tudja keresztülvinni a szenátusi ratifikáláson.

Mindenesetre már akkor egyértelművé vált az a máig ható tendencia, hogy alapvetően politikai döntésről van szó, amelyet stratégiai szempontok, a szövetségi alku és egyes nemzeti preferenciák jobban befolyásolnak, mint úgynevezett "objektív kritériumok". A bővítés tehát nem valamilyen reális fenyegetésre adott válasz többé a nyugati demokráciák részéről, mint ahogy a NATO is katonai szervezetből egyre inkább válságkezelő szövetséggé formálódik, és Európa újraegyesítésének egyik eszközévé válik.

Ennek megfelelően az elmúlt évtized második nagy bővítési hullámának résztvevőiről is hosszasan folyt az alkudozás. Éppúgy felmerült a szűkített változat (csak a valóban minden szempontból alkalmasak felvétele), mint a big bang vagy a regattaelv (az elsőket felvenni, a többieket biztatni) előtérbe kerülése. Végül a tavaly szeptember 11. után a világpolitikában megindult és ma is tartó átrendeződések eredményeként alakult ki a kilenc tagjelöltből (Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, Románia, Bulgária, Macedónia Albánia) a valószínű hetes lista. Macedóniának és Albániának még várnia kell.

Günther Altenburg, a NATO politikai kérdésekben illetékes főtitkárhelyettese egy szeptember közepén adott interjúban azt nyilatkozta, hogy minden egyes jelöltről és a csomag egészéről konszenzusra kell jutni, ami még nincs meg, de kezd "kikristályosodni". Mégpedig az olyan középutas nézetek alapján, mint amit a brit parlament védelmi bizottságának közelmúltbeli jelentése is tükröz. Eszerint Albánia és Macedónia nem felel meg a felvételi kritériumoknak, másfelől Szlovénia egyértelműen a legesélyesebb jelölt. A baltiak jól felkészültek, az egyetlen probléma velük kapcsolatban az Észt- és Lettországban élő jelentős orosz kisebbség. Szlovákia esetében vízválasztónak bizonyult a választások kimenetele, vagyis az, hogy Vladimír Meciar nem került hatalomra. Ennek az öt országnak a felvételi esélyei egyértelműek. Románia és Bulgária a brit jelentés szerint gazdasági és politikai téren is elmarad mögöttük, ráadásul a katonai reformok is stagnálnak. Ellenben stratégiai-földrajzi elhelyezkedésük erős érvet szolgáltat mellettük.

Ráadásul ahogy Magyarország jelentőségét felértékelte Taszár, illetve a balkáni válságban játszott szerep, úgy feledtette a román korrupcióval szembeni és a demokrácia gyengesége miatti amerikai és brüsszeli kételyeket a szeptember 11. utáni bukaresti magatartás. Románia nemcsak légterét és katonai berendezéseit bocsátotta rendelkezésre, de katonákat küldött Afganisztánba, méghozzá saját - C-130-as - légitranszporttal. Mi több, az ország a GDP nagyobb hányadát költi a honvédelemre (2,4 százalék), mint a legtöbb nyugat-európai állam - Magyarországról nem is beszélve.

Így bár a jelölteknek a NATO külön-külön részletes tagsági akciótervet (angol rövidítéssel MAP, azaz térkép, útmutató) írt elő, a teljesítés értelmezése kissé relatívvá vált az egyéb megfontolások szűrője által. A politikai, gazdasági, katonai, biztonsági és jogi feladatok szövevényéből a felvétel idejére az vált fontossá - állapítja meg Jeffrey Gedmin, az amerikai Aspen Institute berlini részlegének igazgatója -, hogy a jelölt viszonylag stabil politikai demokráciát és relatíve stabil piacgazdaságot tudjon felmutatni, továbbá olyan hadsereggel rendelkezzen, amely ha nem is most és teljesen, de legalább nagy vonalakban civil kontroll alatt áll, és hozzá tud járulni a közös feladatokhoz.

Más szavakkal: a NATO történelme során a különböző időkben a különböző kritériumok eddig is különböző hangsúlyokat kaptak. A mai alapvető követelmény alapján, miszerint a tagságra jelentkező ország rendezze minden vitáját a szomszédaival és stabil demokráciával rendelkezzen, Törökország aligha válhatott volna a szövetség tagjává. Ám Görögországgal egyidejű felvételével a szervezetnek sikerült lokalizálnia és mérsékelnie a két ország közötti területi viták intenzitását.

Ma pedig az egyes jelölteknél meglévő esetleges hiányosságokat feloldják a világpolitika új prioritásai, mindenekelőtt amerikai részről a terrorizmusellenes harc elsődlegessége, valamint az amerikai-orosz kapcsolatokban kialakult új helyzet. A második bővítési hullámmal szemben jóval viszszafogottabb volt a - verbális - orosz ellenállás, mint az első idején, jóllehet a balti országok felvételével a NATO már "a spájzban van". Mégis, Vlagyimir Putyin már tavaly nyáron, a bledi csúcstalálkozón érzékeltette Bushsal, hogy a tervezett lépés sem aknázza alá az együttműködést. Sőt nem sokkal később felvetette az orosz tagság lehetőségét is, szeptember 11. után pedig - ahogy a terrorellenes együttműködés viharos gyorsasággal fejlődött - azt is kifejtette, hogy amennyiben a NATO "inkább politikai, mint katonai jelleget " ölt, Oroszország felülvizsgálja korábbi fenntartásait.

Nem alaptalanul jegyzi meg ugyanakkor Szayna, hogy Oroszország megbékítése és bevonása az együttműködésbe, amely kiemelt jelentőségű a NATO nyugati tagjai számára, jóval kevésbé népszerű a jelölt vagy már taggá vált volt kommunista országok körében. Ez utóbbiak ugyanis hosszú távú biztonsági garanciákat várnak az észak-atlanti szervezettől, valamint "a civilizált világhoz" való visszatalálásuk politikai megerősítéseként fogják fel a tagságot, egyfajta jelképes stempliként, amely igazolja az átalakítási folyamatot. Vagy ahogyan Lengyelország egy korábbi magas rangú NATO-diplomatája fogalmazott egy varsói kerekasztal-beszélgetésen: ők a "hagyományos" katonai szövetségben szeretnék élvezni a tagsággal és a nukleáris ernyővel járó biztonságot, s az a vita, ami a szövetség átalakításáról indult meg, inkább nyugtalanító számukra.

Másfelől az orosz politikai elit is - meglehetősen széles körben - a kirekesztettség veszélyét látja a további bővítésben. Miként egy moszkvai politológus érzékeltette: "Aligha megnyugtató, ha egy háborús gépezet közelebb kerül a határainkhoz." Ebben az értelmezésben Oroszországnak a korábbinál aktívabb részvétele a NATO-orosz Tanácsban nem több, mint hogy Moszkva megpróbál alkalmazkodni egy olyan fejleményhez, amelyet nem szeret, de nem is tud megakadályozni.

A szeptemberi terrortámadások után új irányokat kereső amerikai lendület, a kooperatív politikai jelleg erősítésének előnyeit felismerő orosz realizmus, valamint az unió bővítésére magát elszánó nyugat-európai közhangulat mindenesetre most előreláthatólag hét új országnak teremt helyet a megváltozott helyzetben még új küldetését kereső NATO-ban. A kapuk feltehetőleg ezután sem csukódnak be, de a további belépőket és csatlakozásuk időpontját Prága után jóval nehezebb lesz megjósolni, mint az első bővítési hullám után - hacsak az osztrák, a svéd vagy a finn közvélemény felül nem vizsgálja a semlegességről alkotott eddigi álláspontját.