Jótékonyan hathat az euró bevezetése

A hamarosan csatlakozó közép-európai államok, s így Magyarország számára is, az egyik meghatározó gazdaságpolitikai kihívás az euróövezetbe történő belépés. A GMU-tagság rendkívül fontos, mert így a gazdaság elkerülheti az önálló valuta létéből fakadó költségeket, miközben élvezheti a monetáris integrációból eredő előnyöket.

A csatlakozás sebességét és időzítését a kiinduló makrogazdasági körülmények mellett meghatározza az is, hogy miképpen képes a gazdaság az egységes monetáris politika mellett kezelni az exogén sokkokat. Fontos az is, hogy milyen áldozatokkal jár a monetáris integrációhoz való csatlakozás, vagyis miképpen módosulhat a gazdasági növekedés és a főbb reálgazdasági változók. Ennek megítéléséhez lehet hasznos a kohéziós országok tapasztalatainak áttekintése.

A legtöbb helyen a monetáris unióba történő belépést megelőző egyik legnehezebb feladatnak az államháztartási hiány referenciaszintre történő csökkentése bizonyult. A belépést megelőző negyedik évben a görög, spanyol és portugál gazdaságban az államháztartás GDP-arányos hiánya átlagosan 4,5 százalék volt, míg a referenciaidőszakot megelőző negyedik évben 8 százalék. A kiigazítást indirekt módon segítette a jókora államadósság és kamatszint teremtette finanszírozási kiadás. Így ugyanis lehetőség volt arra, hogy az államháztartás hiányát ne kizárólag az elsődleges egyenleg javításával kelljen elérni.

A korrekció szerkezete eltért a három gazdaságban. A legalacsonyabb adóssággal rendelkező Spanyolországban meghatározó szerepe volt az elsődleges egyenleg javulásának, míg a nettó kamatkiadások csökkenése alig járult ehhez hozzá. Ezzel szemben Portugáliában a kiigazítás közel fele-fele arányban származott az elsődleges és a kamategyenleg javulásából, míg Görögországnál a korrekció zöme - közel kétharmada - a csökkenő államadósság, és a mérséklődő kamatszint nyomán apadó kiadásoknak volt köszönhető. A kamatkiadások GDP-arányos értéke Görögországban az 199-1995 közötti átlag 12 százalékról 2001-re 7-re, Spanyolországban 4,6 százalékról 1999-re 3,5-re, míg Portugáliában 6,6 százalékról 3,2-re mérséklődött.

Az államháztartási hiány korrekciójánál nem csak az elsődleges és a kamategyenlegek szerepe tért el: az elsődleges egyenleg kiigazításának szerkezetében is komoly különbség volt. A legegészségesebb korrekció Spanyolországban történt, ahol a meghatározó jelentőségű elsődleges egyenlegjavulás oka az volt, hogy a bevételek gyakorlatilag stagnáló szintje mellett a kiadások összességében a GDP 5 százalékával csökkentek.

A másik végletet Görögország jelenti, ahol a korrekció harmadát kitevő elsődleges egyenlegjavulás úgy következett be, hogy a redisztribúciós ráta változatlanul elérte a GDP 50 százalékát, ám az államháztartási bevételek erőteljesen növekedtek. Görögország rendkívül egészségtelen szerkezetben igazította ki államháztartási egyenlegét: a korrekció a csökkenő kamatkiadásokra és a növekvő bevételekre alapult. Végezetül Portugáliában a kiadások és bevételek is nőttek, de az utóbbiak kicsit erőteljesebben, ez lehetővé tette az elsődleges hiány csökkentését.

Az államháztartási egyenleghez hasonlóan - talán csak Portugáliát leszámítva - nehéz feladatnak bizonyult az államadósság referenciaérték alá csökkentése. Görögországban komoly probléma volt annak bemutatása, hogy a 100 százalék feletti adósságszint csökkenő tenden-ciájú, és tartós a javulást mutat. Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya az 1990-es évek első felében közel 50 százalékkal növekedett Görög- és Spanyolországban, és a referenciaérték alatti szinten stagnált Portugáliában. A gyors növekedésben az expanzív fiskális politikák, illetve a magas és az 1993-as ERM-válságot követően növekvő kamatszint, valamint a lassú GDP-növekedés játszott meghatározó szerepet. Az adósság bruttó hazai össztermékhez viszonyított aránya Spanyolországban még 1999-ben is meghaladta a referenciaértéket, és csak 2000-ben érte el a 60 százalékos szintet.

Az adósságdinamika megfordulásához az 1990-es évek második felében három tényező járult hozzá. Egyrészt, megállt az elsődleges egyenlegek romlása, sőt az említett korrekciók eredményeképpen - eltérő mértékű - elsődleges többletek jöttek létre. Másrészt, a kamatszint csökkenése lehetővé tette az adósságszolgálati kiadások mérséklését, elsősorban Görög- és Spanyolországban. Végezetül, mindhárom gazdaságban a hazai össztermékre vetített eladósodás stabilizálását, illetve csökkentését segítette, hogy a fiskális konszolidálással párhuzamosan gyorsult a növekedés üteme, javítva a reálnövekedés és reálkamatlábak közötti viszonyt.

A kohéziós államoknak az inflációs kiigazításnál is hoszszú utat kellett megtenniük a kritériumok teljesítéséhez. Hét esztendővel belépésük előtt az inflációs eltérés Portugáliában és Görögországban meghaladta a 10, Spanyolországban az 5 százalékpontot. Ráadásul az ERM-válságot követően a dezinflációs folyamat megtorpant, Spanyolországban a drágulás az inflatórikus nemzetközi környezet hatására felgyorsult. Ezt a helyzetet tovább rontotta az ERM-válság miatti árfolyam-leértékelésből eredő további inflációs nyomás is.

Az értékelési időszakot megelőzően három évvel még mindig 2-2,5 százalékpontnyi eltérés volt a három ország adatai és a kívánatos inflációs szint között, de ekkor a dezinfláció felgyorsult. Ebben meghatározó szerepet játszott a szigorú fiskális politika, a jövedelempolitikai fegyelem megteremtése, valamint egyes kínálati reformok (dereguláció, munkaerő-piaci átalakítás) hatása.

Görögországban egyedi megoldásokra is szükség volt (adóemelések elhalasztása, önkéntes árkorlátozás), amelyek összességében a végső dezinflációs periódusban az infláció mérséklésének közel felét tették ki. A dezinfláció azonban ennek ellenére az elmúlt négy év tapasztalata szerint tartósnak bizonyult. A GMU-csatlakozást követő évben (amely Görögországnak még az értékelési periódust jelentette) a fogyasztói árak emelkedésének üteme mindhárom gazdaságban 2,5 százalék alá csökkent. Az ezt követő évben ugyan 3,5 százalékos szintre nőtt, de azóta ezen a szinten maradt. Ez jól mutatja, hogy az euróövezet átlagához történő felzárkózásból eredő enyhe többletinfláció mellett a maginfláció alapvetően nem változott, és sikerült a korábbi inflációs folyamatban meghatározó áremelkedési várakozásokat is mérsékelni.

A negyedik konvergenciakritérium, az árfolyam-stabilitás teljesítése, eltérően következett be a három gazdaságban, mert Portugáliának és Spanyolországnak még az egységes valuta bevezetését megelőzően kellett demonstrálnia árfolyam-stabilitását, míg Görögországnak már az ERM II árfolyam-mechanizmuson belül, az euróval szemben. Portugálianak és Spanyolországnak plusz-mínusz 2,25 százalékos sávon belül kellett tartania valutáját a 1996 és 1998 március közötti referencia-időszak alatt. Annak ellenére, hogy a peseta és az escudo volatilitása és sávon belüli mozgása erőteljesebb volt a holland, belga, finn vagy akár az olasz valutánál is, az árfolyam-kritérium teljesítése viszonylag zökkenőmentesen sikerült.

Portugáliánál a referencia-időszak első felében erőteljes felértékelődési nyomás érvényesült, és az árfolyam 1997 elején átmenetileg elhagyta a sáv erős oldalát. Ezután azonban folyamatosan gyengült, és a referencia-időszak végére visszatért a centrális paritás közeli szintre. Spanyolországban nem volt eleinte egyértelmű felértékelődési nyomás, inkább a nagyobb volatilitás mellett az árfolyam egy-egy alkalommal kilépett a sáv erős oldalán. De a jelenség 1997 elejére megszűnt, és a középértéknél valamivel erősebb árfolyamon a peseta stabilizálódott, ami lehetővé tette a középárfolyamon történő árfolyamrögzítést 1999 elején.

Görögországban az árfolyam-kritérium teljesítése eltérően zajlott. Egyrészt, mert a szélesebb (plusz-mínusz 15 százalékos) kilengést engedélyező ERM II rendszerben következett be, másrészt mert az ország a szélesebb sávba egy 12,3 százalékos leértékelést követően lépett be, ami sajátos árfolyammozgásnak adott terepet. A kezdeti leértékelés megnyitotta az utat a sávon belüli erősödés előtt: a drachma 1998. március és 1999. március között folyamatosan felértékelődött, akár 5 százalékra megközelítve az erősebb sávszélt.

Ezt követően, egészen az euróövezetbe történő belépésig, a valuta gyengült, és végül a rögzítés a kezdeti 12,3 százalékos leértékelést követően kialakult árfolyamszint közelében valósult meg. Bár a drahma folyamatosan gyengült, ezt nem minősítették kizáró kritériumnak, mert soha nem lépte át a központi paritás által meghatározott értéket még azt követően sem, hogy a referencia-időszakon belül két alkalommal (1999 és 2000 elején) megemelték a sávhatárokat.

A nominális kritériumok teljesítését segítette, hogy a gazdaság növekedési üteme a referencia-időszakban és az azt megelőző két évben meghaladta a korábbi évek átlagát. Az egy főre jutó GDP-növekedés 1996-2000 között Görögországban 2,9 százalék volt az 1990-1995 között mért 0,3-del szemben, miközben az azonos adat Spanyolországban 1,3 és 3,5, míg Portugáliában 1,5, illetve 3,5 százalék volt.

A legerőteljesebb változás a magánberuházásokban és ezen belül is a gépberuházásokban következett be. A GMU-csatlakozást megelőző években ezek a tételek átlagosan 10 százalék feletti ütemben gyarapodtak, miközben a magánberuházások gyors emelkedéséhez az állami tőkekiadások bővülésének lassú csökkenése társult. A kibocsátás másik fő hajtóereje a lakossági fogyasztás robusztus növekedése volt, különösen Spanyolországban és Portugáliában.

A nagyobb növekedés több tényezőnek tudható be. Egyrészt, a GMU-csatlakozást megelőző évekre beértek azok a szerkezeti változások, amelyek az EU-csatlakozással kezdődtek, s lezárult az egységes piachoz történő alkalmazkodás is. Másrészt, a csatlakozással együtt felerősödő makrogazdasági folyamatok (a nominális kamatszínvonal csökkenése, az ERM-válság körüli és azt követő árfolyam-turbulencia lecsengése s az árfolyam-stabilitás erősödése, a pénzügyi szektor gyors fejlődése és a lakosság növekvő eladósodása) is a növekedés gyorsulását eredményezték.

A nominális konvergencia másik reálköltsége a munkanélküliség növekedése lehet, ha az infláció letörése munkaerő-piaci alkalmazkodást igényel. A három kohéziós ország tapasztalata ebben a tekintetben vegyes, de összességében kedvező volt. Bár a munkanélküliség eltérő volt az 1990-es évek második felében (Portugáliában 5, Görögországban 10, Spanyolországban 15 százalék körül), a GMU-csatlakozás nem járt komoly foglalkoztatási hatásokkal.

A munkanélküliségi ráta a konvergencia-időszakban csak Görögországban nőtt (de ott is szerkezeti okok és kevésbé a GMU-tagság miatt), míg csökkent Spanyolországban és stagnált Portugáliában. Miután beléptek a GMU-ba, a felerősödő munkaerő-piaci reformok eredményeképpen a munkanélküliségi ráta Görögországban és Portugáliában 10, illetve 5 százalék alá, Spanyolországban pedig 10 százalék körüli szintre csökkent.

Mindebből Magyarország számára több tanulság is megfogalmazható. Az egyik fontos következtetés, hogy kiinduló helyzetét tekintve az ország nem áll rosszul: kiinduló állapotunk nem rosszabb, mint a 3-5 évvel a GMU-csatlakozás előtt a kohéziós országoknál volt.

A másik tapasztalat viszont az, hogy erélyes, egyensúly-orientált és a makrogazdasági fegyelemmel együtt járó költségeket vállalni is képes gazdaságpolitika nélkül a kedvező kiinduló állapot mellett sem lehet a csatlakozás előfeltételeit biztosítani.

A harmadik tanulság az, nem feltétlenül kell, hogy nagy áldozattal járjon a GMU-belépéshez szükséges makrofeltételek megteremtése. A kohéziós országoknál a nominális konvergencia érdekében szükséges szerkezeti (munkaerőpiaci, deregulációs és fiskális) reformok jártak ugyan átmeneti terhekkel és veszteségekkel, azonban összességében növekedési hatásuk pozitív volt. A csatlakozás és annak reálgazdasági hatásai ott voltak a legbizonytalanabbak (Görögország), ahol a szükséges reformokat nem, vagy csak féloldalasan hajtották végre.

A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy az euróövezethez történő és az EU-s csatlakozás áldozata egybeesik. Így vélhetően a növekedési dinamika és a sokkok erőteljesebbek lesznek, mint három kohéziós országnál voltak.