Siralmas helyzetű színházak a végeken

Megdöbbentő különbségek jellemzik a vidéki és a budapesti kőszínházak lehetőségeit, gazdálkodását. Miközben a finanszírozás rendszere azonos, a produkciókra fordítható keret és a színészek fizetése messze elmarad a fővárosi kollégák járandóságaitól - pedig a fővárosi társulatok se dúskálnak a javakban. Korábban a vidéki társulatok költségvetésük 60-65 százalékát kapták meg az államtól, az igazgatók a szaktárcától a fővárosi intézmények teljes büdzséjének csak közel felére számíthattak. Az új támogatási rendszer célja az aránytalanságok felszámolása volt, az eredmény azonban a különbségek erősítése lett.

A színházi támogatás jelenlegi rendszerét 1996-ban dolgozták ki, akkor három pillérre helyezték a finanszírozás struktúráját. A működtetési (korábban épületfenntartási) hozzájárulás közvetlenül az állami költségvetésből érkezik a teátrumokhoz, a fenntartó megyei vagy városi önkormányzatok által rendelkezésre bocsátott összeg a másik fő elem, és ennek arányában ad a kulturális minisztérium úgynevezett művészeti hozzájárulást. Az eredeti javaslat szerint ezzel a fenntartókat kívánták ösztönözni a színházak minél magasabb arányú finanszírozására, mégpedig úgy, hogy minden helyi forinthoz egyet hozzátesz a szaktárca. Vidéki társulatok igazgatóitól azonban úgy tudjuk, hogy ez nem teljesen így sikerült. Az NKÖM átlagosan 70 fillérrel járult hozzá a büdzséhez az új rendszer bevezetése óta eltelt években, de megesett az is, hogy ennek mértéke nem haladta meg a 40 fillért.

A színházak - és így a vidéki társulatok - támogatására fordítható állami keret ugyanis nagymértékben megcsappant, amikor két évvel ezelőtt a kormány döntése értelmében 50 százalékkal kellett felemelni a közalkalmazottak fizetését. Mivel az ehhez szükséges összeg nem minden esetben volt meg, átcsoportosítás következett, ez esetben úgy, hogy azok a színházak nem jártak rosszul a közalkalmazotti béremelésnél, ahol főleg vállalkozói szerződéssel dolgoztak a társulat tagjai, és a kiegészítő támogatásra szánható keretet nem kellett a béremelésre fordítani.

A színházi szakma a kormánydöntés előtt fél évvel felmérte a helyzetet, és azt tapasztalta, hogy a vidéki együttesek anyagilag jól jártak volna, ha az akkor kalkulált ütemben emelkedik a támogatás: a produkciókra lényegesen többet költhettek volna. (A nemzeti intézményként működő Magyar Állami Operaházat éppen ugyanez sodorta rendkívül nehéz helyzetbe: hiába emelték a ház támogatását a többszörösére, ha a különbözet legnagyobb részét a bérfejlesztésre kellett fordítani, az elvonások következtében pedig egyre csak szűkültek a lehetőségek.) Így a másfélszeresére emelt közalkalmazotti bérek a legtöbb esetben rendkívül nehéz helyzetbe hozták a magyarországi színházakat, bár voltak kivételek is: ismerünk olyan példát, ahol a művészek mellett a műszak és az adminisztráció egy része is vállalkozói szerződéssel látta el feladatait.

Minden önkormányzat szegény - az egri Gárdonyi Géza Színház ügyvezető igazgatója szerint ebből kell kiindulni, ha a vidéki társulatok kasszájáról beszélgetünk. Menkó Terézia úgy fogalmaz: nem mindegy, hogy az adott város döntéshozó vezetői, valamint a többnyire színházszerető vidéki lakosság miként vélekedik a település életében egyébként vezető szerepet játszó intézményről. Az sem mindegy, hogy a városi önkormányzat tartja fenn az intézményt, és a megye besegít, vagy fordítva - teszi hozzá. Mindez tetten érhető abban, hogy a 2004. év újabb változásokat hozott a kulturális intézmények finanszírozásában: ha a nehéz helyzetben lévő önkormányzatok mégis emelni tudták a támogatást, a növekményre kétszeres "filléres apanázst" adott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Az állam nyilván így (is) próbálta ellentételezni az áfatörvény változása és a különböző megszorítások miatt kieső bevételeket - ezek szintén nagyban befolyásolták az ország különböző régióiban működő színházak életét. A direktorok már magát a tényt is örömmel fogadják, hogy az áfakompenzációra talán nem reménytelen számítani a 2005-ös pénzügyi évben.