Az élet mindig csoda

Emir Kusturica új filmje pontosan olyan, mint Emir Kusturica korábbi filmjei. Mondjuk, az Underground meg a Macska-jaj. A bosnyák (jugoszláv) mester ezekben formálta véglegesre a stílusát, amelyet röviden a "zabolátlanság" kifejezéssel jellemezhetünk. Minden Kusturica-mozi mese, tehát mese Az élet egy csoda is (de miért "egy"? - magyarul nem kell ide semmiféle határozatlan névelő!), éppenséggel a 90-es évek balkáni háborújáról. Sok tanulsága nincs, hacsak annyi nem, hogy legyünk bár szerbek vagy bosnyákok, keresztények vagy muzulmánok, emberek (vagy gazemberek) vagyunk mind egy szálig - amennyiben nem gyilkolnak meg bennünket.

De Kusturica-filmet nem mélyenszántó (magasröptű) gondolatokért nézünk, hanem azért, hogy röhögve-könnyezve élvezzük, ami a rendező száguldó fantáziájának köszönhetően elénk tárul. A hatásosan (általában nem hatásvadászón) erős képeket, a rohanó történetet, a szenzációs (korábban azt is hozzátehettük volna: eredeti) figurákat, nagyszerű színészek megformálásában. Slavko Stimac elképesztő tehetséggel hozza a mérnök urat, igaz, eltart kis ideig, amíg rájövünk, nem a falu - egyik - bolondját játssza, hanem "műszaki értelmiségit". Na meg élvezzük az elsöprő folk-punk-balkáni-mulatós zenét is.

Amikor a moziban ülünk, eszünkbe nem jut, hogy ezzel a filmmel baj lenne. Minden kritika csak utólagos okoskodás. Valóban, az ihaj, csuhaj típusú kulcsjelenetek helyenként a paródia paródiájába csapnak át. Valóban, a foghíjas-usánkás aknavetőst (és sok más őrültet) láttuk már máskor is.

Ám ez mind nem fontos. Az élet csoda - a többi meg kit érdekel?