Művészet & érték
Szívesen beszélnék legalább tíz képről, de ha már kortárs képzőművészeti múzeum vezetője vagyok, talán megbocsátható, ha a saját gyűjteményünkből választok. Már csak azért is, mert úgy érzem: erkölcsi kötelességem, hogy felhívjam a figyelmet valamilyen modern alkotásra. Amit végül választottam: David Hockney 1974-es műve, az Ellenfény francia stílusban megtekinthető a Ludwig Múzeumban, amely március óta új helyszínen, a Művészetek Palotájában található, a korábbinál jóval nagyobb kiállítási területen, s a tágas, világos terekben a képek rendkívül jó környezetben nézegethetők.
Az Ellenfény francia stílusban szép és egyedi alkotás. Hockney angol, de hosszú ideje Kaliforniában él, s az utóbbi évtizedekben főként az úgynevezett medenceképekről ismert: úgy látszik, különösen szereti az úszómedencéket, amelyek szélén különféle emberek napoznak, heverésznek. Ez a kép viszont merőben más. Itt a Louvre egyik ablakát és környékét, rajta keresztül pedig a Louvre parkját látjuk. Finoman kidolgozott, a perspektíva szempontjából is rafinált kép, amelyet itt, az új helyen sikerült úgy elhelyeznünk a harmadik emeleten, hogy már messziről, a két emelet közötti átvágásnál elénk tárul, így ez a perspektíva most különösen jól érvényesül.
Szép, idillikus kép, nincs benne semmi modernkedés. De azért valami furcsa hangulat lengi át az egészet. Sok minden megfogja a nézelődőt. Festői szempontból is rafinált mű, a két szélén és fölül gazdag, színes, szinte önálló absztrakt képnek is beillő világ jelenik meg, amely keretezi az egészet, majdnem olyan, mint a kép a képben. Az ablak körül meg a bejövő fény lágyítja, átszínezi ezt a mintás falfelületet, s ez a játékosság is érdekes. A félig lehúzott rolón áttűnik a fény, alatta pedig kilátunk a rendezett parkba. Az üvegfelület mögött a kívül lévő korlát szép, ívelt formái éppen a kép közepén törik meg a sok egyenes vonalat.
Szóval, ez klasszikusan megfestett kép, de látszik rajta, hogy XX. századi alkotás. Miközben a XX. század művészetére nem elsősorban a szépség a jellemző - ezért is érdekes, hogy egy modern festő mer így játszani a szépséggel. Ha ezt a klasszikus szimmetriára és perspektívára komponált, mégis titokzatos képet nézem, megértem, miért izgatták David Hockney-t a régi mesterek által alkalmazott optikai trükkök. Ezekről elmélyülten és izgalmasan írt a Titkos tudás című, nagy sikerű könyvében, amely két évvel ezelőtt magyarul is megjelent az Officina Kiadó gondozásában.
Egyébként engem mindig érdekelt a mai művészet, noha az egyetemen még műemlékekkel akartam foglalkozni, s az építészet vonzott leginkább. A szakdolgozatomat is egy gótikus templomról írtam, de természetesen jártunk modern kiállításokra is. Aztán amikor kiderült, hogy nincs állás, ahol műemlékekkel foglalkozhatnék, s odakeveredtem a Kulturális Kapcsolatok Intézetébe, olyan osztályra, ahol kiállításokat kellett szervezni Magyarországról külföldre és fordítva, akkor kerültem szoros kapcsolatba a kortárs művészettel, és rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel a saját korunk. De azt nem bántam meg sosem, hogy intenzíven foglalkoztam a régi művészettel és az építészettel, mert ez elengedhetetlen a ma megértéséhez.
Szerencsémre mély barátság fűzött például Schaár Erzsébethez vagy Vilt Tiborhoz. Sokat jártam hozzájuk, szép lassan megismerhettem náluk jelentős kortárs művészeket. Lakner László, Bak Imre és Nádler István szintén régi barátom, szóval a további kötődések, ismeretségek jöttek maguktól, és közben tényleg elementárisan kezdett érdekelni a kortárs művészet. Nemcsak a személyes kapcsolatok, az érzelmi kötődések miatt, hanem szellemileg is sokkal jobban kezdtek izgatni a kortárs művek, amelyekben éppen az az érdekes, hogy mit adnak nekünk, akik velük együtt élünk.
Sokan azt mondják: a kortárs művészet megítéléséhez nincs távolság. Szerintem azonban a felelősség elhárítása, ha valaki arra hivatkozik, hogy nem lehet tudni, mi marad fenn a rostán. Szerencsére azért most már elindult valami: a fiatalabb gyűjtők mernek kortársakat is venni. Példát mutatott a kortárs művek vásárlásában néhány nagy gyűjtő és komoly pénzintézet. Említhető tehát végre örömteli, kedvező folyamat, és ez azért is fontos, mert katasztrofális nálunk a vizuális nevelés. Az meg különösen szomorú, amilyen enteriőröket látunk a hazai televíziók műsoraiban - tudom, mert kifejezetten ilyen szempontból is szoktam tévét nézni. Figyelem a magyar csatornákat, és elszörnyedek, miközben a legbugyutább latin-amerikai szappanoperákban is kortárs művészek képei lógnak az irodák falán.
