A versenyképesség elválaszthatatlan az egészségtől
A nemzetközi összehasonlítás alapján szoros összefüggés állapítható meg az egyes országokban az egészségügyre fordított kiadások, az egészségügy hatékonysága, valamint az egy főre jutó termelés és jövedelmek, azaz az egészségi állapot és a fejlettség, versenyképesség között. Ez a szoros kapcsolat kölcsönös egymásra hatások eredménye: a növekvő jövedelem egyre magasabb színvonalú és hatékonyságú egészségügyi ellátást tesz lehetővé, amely azután – a munkaerő jobb fizikai és mentális állapota következtében – magasabb termelékenységgel és GDP-növekedéssel jár együtt. A fejlett országok tehát kétszeresen is többet költenek az egészségügyre: magasabb egy főre jutó jövedelmükből magasabb arányt tudnak erre az ágazatra fordítani.
Az egyes országok, régiók nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyét tehát jelentősen befolyásolja az egészségügyi szolgáltatások minősége, korszerűsége. Mindazonáltal az egészségügyi kiadásoknak nemcsak a szintje, hanem a szerkezete és az egészségügy hatékonysága is hatással van a lakosság, a munkaerő egészségi állapotára s ennek következtében a gazdaság versenyképességére. A fejlett országok az elmúlt évtizedben jelentős lépéseket tettek az egészségügy hatékonyságának a növelésére. Valamennyi országban számottevően csökkent a magas fenntartási költségekkel járó kórházi ágyak száma, egyre inkább előtérbe kerültek a költségtakarékos ambuláns és rövid beavatkozások, illetve a gyógyszeres kezelések a műszeres beavatkozásokkal szemben. És ami ennél is fontosabb, a hangsúly áthelyeződött a megelőzésre, valamint a lakosság egészséges életmódra nevelésére.
Magyarországon az egészségügy finanszírozására költött öszszegek aránya a GDP-ben nem alacsonyabb a gazdaság fejlettsége alapján indokoltnál, az utóbbit akár az egy főre jutó jövedelemmel, akár az egyéb, összetettebb versenyképességi mutatókkal jellemezzük.
Ennek ellenére a magyar egészségügyi mutatók lényegesen rosszabbak a gazdasági fejlettségünk alapján elvárhatónál: a legtöbb egészségügyi indikátor terén az Európai Unió országai között az utolsó helyet foglaljuk el. Valamennyi EU-ország közül Magyarországon a legalacsonyabb a várható élettartam mind a férfiak, mind a nők esetében. Különösen aggasztó a helyzet az aktív korú férfiakat illetően: Magyarországon kétszer annyi férfi hal meg idő előtt (a 25–64 év között), mint az Európai Unió országaiban.
Különösen nagy diszkrepancia tapasztalható a gazdasági növekedés gyors (az EU-átlagnál lényegesen gyorsabb) üteme, azaz a reálgazdasági felzárkózás sebessége, a termelékenység és a versenyképesség számottevő relatív javulása és a munkaerő egészségi állapota között. Miközben Magyarország a termelékenység növelése terén az elmúlt évtizedben élenjárt a fejlett országok között, ami a versenyképesség egyik legfontosabb indikátora, a többi fejlett országokhoz viszonyított, relatív egészségügyi mutatói határozottan romlottak.
Magyarországon tehát az egészségügyre fordított kiadások meghaladják a gazdasági fejlettségünk által indokoltat, az egészségi állapot mutatói viszont jócskán elmaradnak attól. Ez arra utal, hogy nem elsősorban az egészségügyre fordított kiadások nagysága, hanem azok elköltésének nem hatékony módja okozza a problémát.
Miközben a legtöbb betegség- és halálozási mutató alapján a legrosszabb pozíció jut Magyarországnak, a kórházi ágyak száma – az elmúlt évtizedben bekövetkezett csökkenés ellenére –, azok kihasználtsága, valamint az 1000 lakosra jutó orvosok száma jóval magasabb az EU-átlagnál, s a műszeres ellátottság szám szerinti adatai csak kismértékben maradnak el az európai átlagtól. Magyarországon tehát ma túl sok kórházi ágy áll rendelkezésre (ennek megfelelően hosszú átlagos kórházi tartózkodással), sok orvossal és nagyon kevés ápolószemélyzettel, a hatékonyabb egészségüggyel rendelkező országokkal összehasonlítva. Ez az összevetés a magyar egészségügy lassú alkalmazkodására utal, amely még mindig ragaszkodik a hagyományos gyógyítás körülményeihez, a korszerű, rövid beavatkozásokra építő járóbeteg- és az ambuláns kezelést előtérbe helyező módszerekkel szemben.
A másik alapvető ok a lakosság egészségtelen életmódjában keresendő. A dohány- és alkoholfogyasztás terén Magyarország a fejlett országok között élenjár, és a túlsúlyosak, elhízottak aránya is a legmagasabbak között van.
Folyamatosan emelkedik az egészségtelen életmóddal kapcsolatos betegségek aránya, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a fekély és a lelki eredetűek. Az egészségtelen életmód, a káros szenvedélyek és a lelki betegségek terjedése nyilván szélesebb társadalmi okokra vezethetők vissza, következményei azonban az egészségügyben csapódnak le.
A magyarországi regionális különbségek elemzése a nemzetközi összehasonlítás alapján levont következtetéseket támasztja alá, lényegében a különböző fejlettségű országok közötti eltérések leképeződése regionális szinten. Egyértelműen megállapítható ugyanis, hogy az alacsonyabb fejlettségű régiókban nagyjából ezzel összhangban rosszabbak az egészségi mutatók, magasabb a halandóság. A depresszióban lévő régiók lakossága kevesebbet törődik egészségével, kevesebbszer látogatja meg az orvosokat, és ez nemcsak pénzügyi, hanem részben mentális kérdés.
A fejletlenebb régiókban az országos átlagot meghaladó a táppénzen lévők aránya is, ez kedvezőtlenül hat az ottani vállalatok versenyképességére. Egyrészt az adott vállalatnak akkor is költségei vannak, ha a táppénzen lévő dolgozó semmit nem termel, vagyis minden egyéb tényező egyezősége esetén is magasabb költséggel képes előállítani egy egységnyi terméket, mint egy olyan régióban tevékenykedő vállalat, amelynél kevesebb a táppénzesek aránya. Másrészt a termelékenység is alacsonyabb: egy optimális vállalat, ahol soha senki nem beteg, közel négy százalékkal több terméket állítana elő, mint egy tipikus észak-magyarországi cég, ahol a táppénzesek aránya a jogosultak 3,6 százalékát teszi ki.
Ez közvetlenül is kihat a foglalkoztatottak munkaképességére, termelékenységére, így egyfajta ördögi körbe zárja az alacsonyabb fejlettségű régiókat. Ez azt sugallja, hogy a regionális politikának az egészségügyet is a prioritások közé kell emelnie, és az alacsonyabb fejlettségű régiók egészségügyi infrastruktúrájának a fejlesztését nem az ágyszám növelésével, hanem jobb szervezettséggel és a regionális szakgyógyító centrumok kialakításával a középpontba kell állítania.
A gazdaság versenyképessége és a munkaerő egészségi állapota között tendenciájában egyértelműen megállapítható összefüggés Magyarországon a versenyképesség javára bomlott meg. Mivel azonban ez a szoros összefüggés hosszabb távon mindenképpen utat tör magának, azaz az egészségi és a versenyképességi mutatók hosszabb távon összhangba kerülnek: vagy a lakosság rossz egészségi állapota húzhatja le a versenyképesség több éve dinamikusan javuló mutatóját, vagy az egészségügynek kell felzárkóznia a gazdaság versenyképességi szempontjai által támasztott igényeihez.
A megoldást a két opció közül nyilván az egészségügy felzárkóztatásában kell keresni. Ez nem feltétlenül és kizárólag pénzügyi kérdés, hiszen a meglévő forrásokat is sokkal hatékonyabban el lehet költeni. A fent leírtakból következik, hogy az egészségügy versenyképesebbé tételét két alapvető irányban kell elkezdeni: az ágazat szerkezeti átalakításával, valamint a lakosság prevenciós és életmódi programjainak erősítésével.
A 2007–13 közötti II. Nemzeti fejlesztési terv keretében jelentős fejlesztési források érkeznek Magyarországra az EU strukturális és kohéziós alapjából. A fejlesztési tervben az egészségügy („befektetés az emberbe”) – helyesen – a prioritások között szerepel. Fontos azonban, hogy ezek a fejlesztési összegek ne a jelenlegi, alacsony hatásfokkal működő egészségügybe érkezzenek – mivel az az erőforrások elpocsékolásához vezetne – hanem a szükséges beruházásokat megelőzze az egészségügyi ágazat átalakítására vonatkozó koncepció kidolgozása.
(A szerző a Kopint-Datorg Rt. tudományos vezérigazgató-helyettese)
