Az intenzívesek támogatják a szervátültetést
Szervet élő embertől és agyhalott donorból lehet nyerni (cadaverdonáció), a xenotranszplantáció (állatból emberbe történő szervátültetés) belátható időn belül nem valószínű. A szervhiány a fejlett nyugati társadalmakra jellemző, ezt az agyhalott donorok számának növelésével, az élő donáció propagálásával, illetve a nemzetközi kapcsolatok kiteljesítésével lehet csökkenteni.
Agyhalottakból történő szervdonáció ma hazánkban az intenzív terápiás ellátás körében lehetséges. Az egymillió lakosra jutó cadaverdonorok számában Magyarország az európai középmezőnyben helyezkedik el. A donorszám az elmúlt években hullámzó volt, 2005-ben azonban érzékelhetően emelkedett. Ez a Hungarotransplant (HT) Kht. és az intenzív terápiás orvosi szakma szervdonációs munkacsoportjának összehangolt tevékenységére vezethető vissza. A szervre várók nagy számát tekintve azonban az emelkedő donorszám is kevés.
Szervkivétel azokban az intézetekben, kórházakban lehet, ahol arra alkalmas betegcsoportok ellátása történik (súlyos agysérültek, agyvérzettek). Ma Magyarországon 118 ilyen kórházi intenzív osztályt tartunk nyilván, a donorjelentő kórházak száma azonban csupán 65, a donorok legnagyobb részét pedig csupán néhány kórházi osztály szolgáltatja. És a kérdés ismét – miért csak ennyi?
A „miért”-re, mint mindenre, objektív és szubjektív magyarázatok kínálkoznak. Az objektív akadályok között a legfontosabb az intenzív osztályok krónikus és súlyosbodó létszámhiánya. A donorgondozás többórás vagy többnapos intenzív munkát igényel, mely a napi munkamenetben fennakadást okoz. Az agyhalál beállta után a törvényben kötelezően előírt várakozási idő 12–72 óra, függően az agyhalál okától. Az átlagos donorgondozási idő 18,3 óra (saját adat). Ezalatt az intenzíves orvos szakmai feladata az agyhalott keringésének mesterséges, gyógyszeres fenntartása abból a célból, hogy a szervek majd az átültetés után megfelelően működjenek. Az orvosnak emellett számos szervezési feladata van: laboratóriumi és képalkotó diagnosztikai eljárások szervezése, kapcsolattartás a koordinálást végző HT-val. A HT a szervkivevő munkacsoportok összehangolásának nem kis feladatát végzi, közvetít a transzplantációs központok és az intenzív osztály között a további vizsgálatok tekintetében, egyezteti az időpontokat. Többes szervkivétel esetén gyakran négy munkacsoport érkezik az ország különböző központjaiból, illetve a tüdő kivételéhez Bécsből.
Az orvos a donorgondozás szakmai és dokumentációs felelőssége mellett összehívja az agyhalál-megállapító bizottságot, szervezi a műtőt, és ellátja emellett a többi súlyos beteget. Ez hétvége-ügyeleti időszakban, amikor egy orvos dolgozik az osztályon, sokszor okoz megoldhatatlan problémát. Hasonlóan kevés a nővér is: egy szervdonor kezelése egy szaknővér teljes munkaidejét lefoglalja.
Az intenzív osztályokon mesz-sze a létszámszükséglet alatt dolgoznak mind az orvosok, mind a szaknővérek, így – bár ez külső szemlélő számára súlyosan elítélhető – nem meglepő, ha egyes osztályokon a létszámhiány miatt nem történik szervdonáció. Ennek feloldására egyes intenzív osztályokon behívják a szabadnapos embereket, de ez az amúgy is kis létszámú osztályokon nem rendszeresíthető.
Elképzelhető olyan, vállalkozásban dolgozó munkacsoportok felállítása, amelyek adott esetben hívásra a donorgondozást elvégzik. Ez a megoldás kisebb-nagyobb egységekben (városi, fővárosi szinten) lehetséges, ez azonban a jelenleginél higgadtabb társadalmi megítélést feltételez.
A donorgondozást egyes kórházi osztályokon gép-műszer (lélegeztetőgép-) hiány akadályozta, ám az Egészségügyi Minisztérium napokban lezárult műszerbeszerzési pályázata az alapvető eszközhiányt felszámolja. A kötelező várakozási idő lerövidítésén – elsősorban a nagyobb centrumokba – transcraniális Doppler-készülékek (az agy ultrahangos keringés vizsgálatára), a szívátültetések kiterjesztésén ágy melletti echokardiográfok (szívultrahang-készülékek) központi beszerzése segítene.
Komoly akadályt az országosan kevés intenzív kórházi ágy jelent. Az intenzív osztályok telítettek, különösen azon intézetekben, ahol a donorok legnagyobb számban előfordulhatnak (idegsebészeti, traumatológiai, stroke-központok). Mivel a donor „elfoglal” egy ágyat, akadályozhatja új beteg felvételét, s ez az orvost nehezen megoldható etikai probléma elé állítja. A létszám- és ágyhiány miatt elvesztett donorok számát nem tudjuk pontosan, az aneszteziológiai és intenzív terápiás szakma egy évvel ezelőtt felállított szervdonációs munkacsoportja az ez irányú adatgyűjtést is feladatául tűzte ki.
A szubjektív tényezők közül a személyes attitűd a meghatározó: azokon az osztályokon, ahol a vezető feladatnak tekinti a donorgondozást, történik szervdonáció, ahol ez hiányzik, ott alig vagy egyáltalán nem. Bár az orvosetikai kódex kimondja, hogy a szervdonáció az orvos etikai kötelessége, ma jogszabály nem kötelezi az orvosokat arra, hogy ahol lehetséges, ott történjék is szervkivétel. Erre egyébként akkor lehetne kötelezni az intenzív osztályokat, ha a személyi feltételek meglennének. Ezen nem segít az sem, hogy a donorgondozásért bizonyos juttatás jár, sőt az adatok éppen azt bizonyítják, hogy anyagi megfontolások nem növelik a donációs hajlandóságot.
A szubjektív tényezők között a hozzátartozókkal való kapcsolattartás nehézsége sem hagyható figyelmen kívül. A jelenleg hatályos jogszabályok szerint felnőtt donorok esetében a hozzátartozókat tájékoztatni kell az agyhalál beálltáról és arról, hogy az osztály szervkivételt tervez, sőt a jogi szabályozás utólagos tájékoztatási lehetőséget is megenged. Az agyhalál jeleinek észlelésekor az intenzív osztály kötelessége kideríteni, hogy a beteg életében tett-e tiltakozó nyilatkozatot. A gyakorlat azonban az, hogy szervkivétel előtt az osztályok kérik a hozzátartozók beleegyezését, s ez az érvényes jogszabálynak ellentmond.
Felnőtt agyhalottakra vonatkozó idézet dr. Lenkovics Barnabás, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 2006. januári állásfoglalásából: „Nem okoz tehát alkotmányos visszásságot, sem törvénysértést, de még etikai vétséget sem az orvos, ha nem kéri az elhunyt hozzátartozójának hozzájárulását szervnek és szövetnek átültetés céljából való eltávolításához.”
Az állásfoglalás egyértelmű, az intenzív osztályok számára megnyugtató, a helyzet azonban nem ilyen egyértelmű: a hozzátartozók a szerettük elvesztése feletti fájdalmukban nyilvánvalóan nehezen fogadnak be más gondolatot. Gyakran sem a jogi, sem a racionális vagy éppen érzelmi érvek (más beteg emberek életét menthetik meg a szervek) nem meggyőzők. Az intenzív osztály orvosai nehezen megoldható pszichológiai helyzetbe kerülnek, ha adott esetben a hozzátartozók akár „szervrablással” is megvádolják őket. A hozzátartozókkal való beszélgetés órákat vesz igénybe, és az orvos számára is komoly lelki megterhelést jelent. Nem is minden orvos alkalmas erre a feladatra. A kommunikációt nem tanítják az egyetemen, még azt sem, hogyan kell a beteggel egy kedvezőtlen hírt vagy a hozzátartozóval a halálhírt közölni. Az orvosok kommunikációs felkészítése fontos feladat lenne, ehhez szervezeti és anyagi feltételek szükségeltetnek.
A hozzátartozók megítélésében az elmúlt időszakban történt változás, és ebben a média kedvező megközelítésének szerepe van. A hozzátartozók már nem az intenzíves orvostól értesülnek először a szervkivételről. A tragikus események médiában való megjelenítése állásfoglalásra késztette a lakosságot, és ez az állásfoglalás úgy tűnik, jó irányt vesz.
A hazai szervtranszplantáció fellendüléséhez azonban nemcsak a donorszám növelése, hanem a befogadóképesség fokozása is szükséges. Ez egyaránt jelenti a várólisták (nem vese!) feltöltését, a transzplantációs kapacitás növelését. Az intenzív osztályok aktivitását az javíthatná igazán, ha a donációt végzők látnák munkájuk eredményét: a többórás, gyakran 2-3 napos munka, a hozzátartozókkal folytatott beszélgetések valóban több ember életét mentik meg. A cél csak az lehet, hogy ne veszszenek el szervek. Éppen ezért az intenzíves szakma támogatja, hogy hazánk kapcsolódjon be a nemzetközi szervcsereprogramba – akár a tervezettnél nagyobb mértékben is –, és amennyiben nincs magyar recipiens, a szerveket kaphassa meg bármely ország arra rászoruló betege.
(A szerző az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szakmai Kollégium szervdonációs munkacsoportjának vezetője)
